27. fejezet: Good or Not!? / Jó vagy Nem!?

Figyelmeztetés: 16+, yaoi

*SUGA SZEMSZÖGÉBŐL*

Annyira boldog voltam. Örömömben majd' kicsattantam. Az érzés pedig...leírhatatlannak bizonyult. Én tényleg nagyon szeretem ezt a fiút, és nem is értem miért gondoltam, hogy megcsal. Talán azért, mert már éltem át ilyet, és az is pontosan ugyanígy kezdődött. Minden egyes kapcsolatomnál félek, rettegek, és nehezen tudom rászánni magamat. Bár Yoonanál nem ez volt a felállás, belülről, egy hangyányit talán tartottam az egész mindenségtől.
Jungkooknál inkább a véleményektől tartottam, mintsem a kapcsolattól. Ezekelőtt már túl jó, szoros barátságba kerültünk, és az alap bizalom szint meg volt, szilárdan. Vele ezért is lehet könnyebb most.
Voltak hullámvölgyeink, meg minden egyéb, de igazából mit ér, ha a szerelem erősebb mindennél?

-Széppé tetted a napomat. Minden egyes percben vártam rád, hátha jössz majd egyszer, és lám...megtörtént. -mosolyogtam rá
-Viszonylag könnyen rászántam magamat. De kérlek, ne légy többé ilyen! Nem is tudom honnan szedted, hogy megcsallak...
-Én sem... -motyogtam el az orrom alatt
-Szeretlek! -simogatta meg hajamat
-Én is téged! Mindennél és mindenkinél jobban. -adtam egy csókot dús ajkaira
Folytattuk az idilli, meghitt, de mégis, leginkább romantikus pillanatsorozatot.
Bár tovább nem jutottunk csóknál, most nem is bántam. A sírástól kimerültem, és elegem volt a depressziós hangulatból. Most csak azt akartam, hogy magam mellett tudhassam, innentől fogva, örökké.


A nap további részében elmentünk Jiminékhez, elújságolni, hogy kibékültünk, és hogy elhozzuk párom ruháit, amiket elvitt tőlem.
Emlékszem arra a napra...tisztán.
Az utolsó mondata még mindig itt cseng a fülemben, és talán sohasem fogom tudni kitörölni onnan.
-"El kell gondolkodnom, hogy akarok-e még egyáltalán valamikor is a szemedbe nézni!"
A gondolatára is összerezzentem, kirázott a hideg, hiszen borzasztó emlékeket kelt most már épülőfélben álló lelkemben.
Mindezek mellett, nem tudom elfelejteni azt sem, amikor bekopogtatott ajtómon, melyen egy láthatatlan ködfátyol terült el, ami a szomorúságot, kínt, bánatot jelképezte.

Magam elé meredve ültem a kanapén és idéztem fel a rosszabbnál-rosszabb, valamint ezzel párhuzamban a jobbnál-jobb emlékeimet.
-Mehetünk? -kérdezte Jungkook, a vállamra téve kezét
-Persze! -rezzentem picit össze, és álltam fel
Összefontuk ujjainkat, majd távoztunk, hogy az én otthonomban folytathassuk napunkat.

*Három hét múlva, az utolsó szóbeli érettségi napján*

Körülbelül két hete vegezhettünk az írásbeli éretségikkel. Nem lettek olyan gázak, mint azt gondoltuk volna, sőt! Az osztályfőnök kifejezetten meg volt elégedve mindenki munkájával.
Ma épp az utolsó szóbelink volt. Mivel én mindenképpen a zenével akarok majd a továbiakban foglalkozni, és abból nem lehetett érettségit tenni, nem volt más választásom mint a testnevelés.
Bevallom, egészen jól sikerült, a vézna testem ellenére is.
Mindenki végig idegeskedte a napot, míg végül meg nem kaptuk a bizonyítványokat tanárunktól. Mindenki majd hogy nem kicsattant az örömtől.
Végre végeztünk, és olyan pályán tanulhatunk tovább amit szeretnénk is, nem pedig a szokásos kötelezőkön, előírtakon. Azért az osztálytól rossz lesz megválni, de mindenképpen tartani fogjuk a kapcsolatot, hiszen mindig is nagyon összetartóak voltunk, és szerettük is ezt a közösséget.

Mint ahogyan minden nap, ma is párommal, Jungkookkal mentem haza, vigyorogva, jókedvűen. Viszont ahogy öltönyben sétált mellettem...huh.
Kissé izgatta a fantáziámat, és késztetést éreztem arra, hogy leteperjem. Amit, ma meg is fogok tenni. Ahogy belegondoltam, hogy a mai estét mivel fogjuk tölteni, féloldalas mosolyra húzódott szám, és alig bírtam leplezni. Mindenképp meglepetésként akarom ezt neki "ajándékozni". Most már úgy érzem, éppen ideje van ennek, és nem szabad tovább váratnom. Annyi mindent megtett értem...
Megbocsájtott, holott nem bíztam benne, mindig kiállt mellettem, nem hagyott cserben, és szeretett. Kiérdemli, úgy gondolom.

A lakásba beérve,  kikaptam kezéből a kék kis füzetet, majd nyakába karolva ajkaira hajoltam. Hosszasan csókoltam, majd jeleztem neki, hogy vegyen az ölébe, amit készségesen meg is tett, majd a párnáitól elválva a nyakára kezdtem apró csókokat hinteni.
Nyelveink hevesen harcoltak egymással, és a bennem felgyülemlő adrenalin hatására, kénytelen voltam kimondani a tényt...:
-Akarlak! Ma...most! -suttogtam fülébe, majd rá is haraptam
Kérdő tekintettel nézett rám, majd egy mosoly terült el arcán.
Máris megérte....micsoda boldogságot okoztam neki.
Lábaimmal átkulcsoltam derekát, és így indultunk el a hálószobám irányába, mely már az övé is volt, hiszen együtt éltünk. A szobánk ajtaját kinyitotta, de olyan lökettel akart bevinni, hogy neki ütköztünk az ajtófélnek, így a csókunkba nyögtem egy aprót, valamint elengedtem egy "au"-t.
-Beindítasz! -suttogta ajkamra
-Ez volt a célom! -kuncogtam
Amint az ágyamhoz értünk, leterített arra, és elkezdett vetkőzetetni. A zakóink elszórtan voltak valamerre, mert úgy gondoltuk, nem lesz rájuk szükségünk, sötétkék ingeink pedig nyitottan szállingóztak testünkön. A nadrágok, csakugyan mint a zakók, valahol a földön hevertek.
Borzasztóan szexi volt a csapzott tincseivel, nyitott ingben, és fekete boxerban.
Nyakamon ott hagyta nyomát, megpecsételve ezzel azt, hogy az övé vagyok, és én magam sem cselekedtem máshogyan.
Mikor már egy anyag sem fedte testünket, elkezdett felkészíteni.
Hogy mit is éreztem?
Elsősorban nagyon zavarban voltam. Fürödtünk már együtt, láttuk a másikat meztelenül, de sosem értünk egymáshoz...legalábbis nem így.
Az ujjaitól nyöszörögtem, és a fájdalom hatására egy-egy könnycsepp is lecsordult arcom felületén. Feszített, fájt, égetett, ahogyan próbált felkészíteni.
Bár nagyon nagy odafigyeléssel munkálkodott testemen, és azon belül, mégsem tudta teljesen elfeledtetni a kínt, de mikor elérkezettnek látta az alkalmat, saját magát helyezte belém. Nagyon furcsa, szokatlan, és feszítő érzés ölelt körül, de az örömöm leírhatatlan volt még így is.
-Mozogj! -jeleztem neki
Ő csak sóhajtott egyet, és tette amit kellett. Mindvégig nagyon vigyázott testemre és rám is. Olyan lágyan, és gyengéden ért hozzám, hogy eltudtam volna akár olvadni is.
Végül hosszú-hosszú idők után együtt mentünk el, a másik nevét hallatva.
Elképesztő élményben volt részem, és a nap folyamán nem egyszer, és nem is kétszer éltem át, ismételtük meg a kis akciónkat.

*Két órával később*

-Azth...azt hiszem most már ideje abbahagyni...-dőlt le mellém, és nagyokat sóhajtott
-Kifáradtál? -kérdeztem, apró mosoly kíséretében
-Szerinted? Három menet után, szünet nélkül, ki nem? -nevette el magát
-Megbántad? -komolyodtam meg
-Dehogy! El sem tudod képzelni mióta várok erre a pillanatra -fölém magasodott, és gyengéden ajkaimra tapadt - Szeretlek!
-Én is szeretlek! Nagyon-nagyon! - lábadt könnybe a szemem, csókunk közben - De most...azt hiszem felkellene öltöznünk...-kuncogtam
-Hmmm...lehet mégsem vagyok olyan fáradt...-húzódott perverz vigyor arcára, csípőjét pedig az enyémnek lökte, aminek hatására felnyögtem, és körmeimet vállába mélyesztettem ...ennek nyoma marad -Nyugih....csakh vicceltem. -simogatta meg hajamat
Végül lemászott rólam, és felöltözött...vagyis...felvette a boxerét.
-Nem akarsz jobban felöltözni? -érdeklődtem
Erre csak megcsóválta fejét, majd az ásványvizes palackot magához véve, lecsavarta annak zöld színűre festett kupakját, és ajkaihoz emelve kezdett belőle nagyokat kortyolni. Én csak átöleltem derekát, amint felvettem az alsómat, majd felém nyújtotta az üveget, és megismételtem azt amit ő

Még néhány apró csókot adtunk egymásnak, vagy éppen bújtunk össze, mikor lementünk a konyhába. Valami kaját kerestünk, de ekkor kopogást hallottam meg a bejáratnál. Kérdő pillantást vetettem párom felé, aki csak biccentett egyet az ajtó felé. Elindultam, hogy kinyissam azt, és amikor megálltam előtte, majd a kilincsre fogva "feltártam" a bejáratot, szemeim óriásira kerekedtek, a szavam elakadt, és csak meredten álltam a két látogatóm...látogatónk előtt...
-M...mit kerestek itt? -dadogtam zavartan....

*JUNGKOOK SZEMSZÖGÉBŐL*

Talán a legjobb döntésemet hoztam meg, mikor eldöntöttem a fejemben, hogy igen, Jungkook ne légy meggondolatlan, ez csak egy hülye (elég hülye) kilengés volt a kapcsolatotokban, de a szerelem erősebb, megtudjátok oldani!
És tényleg így lett...
Végül, minden jóra fordult...és éltünk tovább, mintha mi sem történt volna.

*Három hét múlva, az utolsó szóbeli érettségi napján*

Az érettségim egész jó lett...hála Jiminnek. Szerintem ha ő nem korrepetál, megbukok, de így. Egészen életem végéig nem fogom tudni meghálálni neki a segítséget.

De mivel már vége, és a kezemben tudhatom a bizonyítványomat, boldogan sétáltunk hazafelé párommal, és többet még csak hallani sem akarok a suliról...egészen szeptemberig.

Amikor hazaértünk, kellemes melegség fogadott.

Yoongi azonnal az ajkaimra tapadt, majd jelezte, hogy vegyem fel, ahogyan mindig is szoktam. Kérésének eleget tettem, és hamarosan az ölemben tartottam, fenekénél fogva.

Hevesen téptük egymás száját, majd mikor a fülemhez hajolt, suttogni kezdett:

-Akarlak! Ma...most!

Ami az igazat illeti...megijedtem, de ez rögtön el is illant, és a szobája felé kezdtünk lépdelni, fel a lépcsőn. Az ajtónál nem volt sikerünk, és felakadtunk, mire nyögött egy aprót, nekem pedig elvette az eszemet, csupán ez is.

-Beindítasz! -suttogtam ajkaira
-Ez volt a célom! -kuncogott
Az ágynál leraktam, és azonnal le is tepertem. Levetkőztettem, úgy hogy csak egy boxer és a nyitott ingünk fedte testünket.
A nyakát megszívtam, ezzel egy nem aprónak mondható foltot hagyva magam után.
  Ez meg fog látszani...
Mindez nem nagyon érdekelt, ugyanis ő is megtette ugyanezt a lépést, csak a nyakam másik oldalán.
A kis "megjelölésünk" után, lehúztam saját boxeremet, az övével együtt, és ujjaimmal megkezdtem a felkészítését.
Láttam rajta, hogy szenvedett, de próbáltam nyugtatni, kedves, aranyos szavakkal illetni. Sajnos nem segített rajta túl sokat, mivel szeméből egy kisebb könnycsepp buggyant ki. Gyorsan töröltem le, majd azokat is amik ezek után következtek.
Lassan elég tágnak éreztem, és az ő fájdalommal teli hangjait is felváltották az élvezetesek. Óvatosan, és lassan kihúztam ujjaimat, majd saját tagomat vezettem bejáratához, és merültem el benne.
Egy mély, hangos sóhaj hagyta el száját, gondolom csak ennyire volt képes, ugyanis amint behatoltam, ajkaira tapadtam. Nem telt el túl sok idő, és már jelzett is:
-Mozogj!
Kérését teljesítve, elkezdtem lassú tempót felvenni, majd ahogyan egyre jobban megszokott, gyorsítottam. Többször is segítettem rajta, és végül az egyik ilyennél együtt mentünk el, egymás nevét eresztve ki ajkaink közül.

Az érzés leírhatatlan volt. Annyira régóta vártam már erre, hogy az elmondhatatlan. És végül megtörtént. Egy álmom vált valóra.

*Két órával később*

-Azth...azt hiszem most már ideje abbahagyni...-dőltem le mellé
-Kifáradtál? -kérdezte, apró mosoly kíséretében
-Szerinted? Három menet után, szünet nélkül, ki nem? -nevettem el magamat, miközben fejét mellkasomra tette
-Megbántad?
-Dehogy! El sem tudod képzelni mióta várok erre a pillanatra -magasodtam fölé, és ajkaira tapadtam, lágyan csókolva azokat - Szeretlek!
-Én is szeretlek! Nagyon-nagyon! - karolt a nyakamba - De most...azt hiszem felkellene öltöznünk...
-Hmmm...lehet mégsem vagyok olyan fáradt...-húzódott perverz vigyor arcomra, csípőmet pedig az övének löktem, aminek hatására felnyögött, és körmeit vállaimba mélyesztette -Nyugih....csakh vicceltem. -simogattam meg fejét
Végül lemásztam róla, és az ágyról is, majd felhúztam az alsómat testemre.
-Nem akarsz jobban felöltözni? -érdeklődött
Egy fejcsóválással jeleztem nem tetszésemet, és az asztalon ácsorgó vizes palackot meghúztam. Amikor a kupakját csavartam visszafelé, hátam mögül átkarolt szerelmem, az üveget pedig átnyújtottam neki...biztosan szomjas már.

Még néhány apró csókot adtunk egymásnak, vagy éppen bújtunk össze, mikor lementünk a konyhába. Valami kaját próbáltunk összedobni, kisebb-nagyobb sikerrel. Nem telt el fél óra, kopogásra lettünk figyelmesek. Párom elment ajtót nyitni, én pedig addig készítettem tovább a vacsoránkat.
-M...mit kerestek itt? -dadogott párom, mire összeráncoltam szemöldökömet, ellöktem magamat a pulttól, és a hang irányába sétáltam
Megálltam Yoongi mögött, és védelmezően tettem egyik karomat a dereka köré.
-Maguk kik? -mondtam komoran, érelemmentesen
-Ugyanezt kérdezhetnénk mi is...
-Yoongi párja vagyok. Jeon JeongGuk... -biccentettem- Maguk jönnek...
-A párja? -szúró pillantással illették szerelmemet
-Mi ebben olyan hihetetlen? -vontam fel szemöldökömet -Árulják már el, hogy kiket tisztelhetek személyükben...
-Mi...
-Jungkook! -fordult szembe velem Suga, és elszaladt, be a házba, könnyáztatta pillákkal
-Mit akarnak tőle?

26. fejezet: Forever / Örökké

*Két hónappal később*

*Suga szemszögéből*

Egy hete nem találkoztunk. Összevesztünk. Kikelt magából, őrjöngött, és mániákusnak nevezett. Sajnos mindezt...jogosan.

Néhány héttel ezelőtt, egyre kevesebbet volt velem. Mintha kezdtünk volna eltávolodni. Hozzám költözött, ketten éltünk itt már régebb óta nálam, a lányok pedig átvették a szerződést Jungkooktól, és most ők bérlik lakását.

Minden olyan jól ment. Boldogok voltunk, minden nap együtt mentünk fürdeni, mindent együtt csináltunk. Egyszóval: összenőttünk.

Meg volt az a bizonyos kötelék, mely elengedhetetlennek bizonyult. Szoros kapcsolatban álltunk, mint még eddig bárki mással soha.

De az utóbbi időben, mindig programja volt, akárhányszor csak együtt akartam vele lenni.

Kombinálni kezdtem a dolgokat...

Talán munkába állt. Bizonyára nem így van, hiszen eléggé lusta, és ezt amúgy sem titkolná. Lehetséges, hogy magántanárhoz jár...Bár sosem érdekelték különösebben a jegyei.

Talán...talán megcsal!? Van valakije?

Nem tudom róla elképzelni, hogy itt hagy. Annyira elhitette velem, hogy szeret. Mindenben mellettem állt. Kitartott mindvégig, és várta, hogy egyszer csak majd azzal fogadom, hogy a nyakába ugorva teperem le, hogy igen, készen állok életünk első, közös együttlétére.

Nem! Egyszerűen lehetetlen, hogy megcsal.

Mégis...mégis ez bizonyult reálisnak. Talált helyettem mást, aki szebb, aki jobb, és aki...lány.
Bármennyire szerettem volna azt gondolni, hogy csak én létezek számára, nem ment.

Az egyik nap, amikor fáradtan, egyedül értem haza az iskolából, közeledve a ballagáshoz és érettségihez, ledobtam magam a kanapéra és csak vártam, hogy ő is megjelenjen, és elbeszélgethessek vele. Ki kell derítenem, milyen nyomós oka van a távollétére.
Pihengettem, lézengtem, tördeltem ujjaimat az ideg hatására, mikor ajtó nyitódás volt észlelhető.
-Szia! -köszöntött, de én nem szóltam semmit, csak elé lépve kiadtam magamból mindent
-Szia!? Csak ennyire telik? Jungkook nézz már magadba! Én tiszta szívemből szeretlek, és ezt kapom vissza!? Itt hagysz, elhagysz...megcsalsz! Mindezt feltűnően, hátha végre megteszem ezt a lépést, nem igaz!? Nem így van? -üvöltöttem torkom szakadtából, majd egy-egy meleg, sós könnycsepp is legördült arcom bőrének felületén
-Miről beszélsz? -állt teljesen értetlen tekintettel, szemei ki voltak kerekedve, és meg kell hogy mondjam, jól színészkedett
-Ne nézzél madárnak! Minden egyes áldott adott nap, egyedül jövök haza, és szarsz a fejemre. Te mindig későn vágódsz be! Mi ennek az oka? Miért hagytad el azt az embert, aki a legjobban szeretett? Vágytam rád, vártam rád, harcoltam érted, ha kellett és...-közbe vágott
-Yoongi befognád? Ki a faszom csal meg? Szeretlek, és nem tudom mire volt ez jó! Ha annyira tudni akarod, Jiminnek segítettem a tanulásban, hogy ne húzzák majd meg érettségin. V is egyedül járkált haza állandóan, egyedül volt a napokban, és ő sem tudta hol van a párja. Mégsem vádolta meg minden értelmetlen dologgal, és nem vesztette el a bizalmát. Te meg...hogy képzelhetsz olyat, hogy megcsallak? Azt hiszed csak te küzdöttél a kapcsolatunkban? Hm? Mert ha így gondolod, kurva nagyot tévedsz! Mindenben melletted álltam, kihúztalak a bajból, és ezt kapom vissza? Üldözési mániád van? Mániákus lettél? -kisebb szünetet tartott- Jobb lenne, ha kicsit szüneteltetnénk a kapcsolatunkat. El kell gondolkodnom, hogy akarok-e még egyáltalán valamikor is a szemedbe nézni!

Sarkon fordult, és elment.

***

Egy hete nem láttuk egymást, csak az iskolában. Borzasztó érzés. A lelkiismeretem mardos. Szörnyű egy ember vagyok.

Mindezidő alatt megtudtam, hogy Jiminnél és V-nél tengeti mindennapjait.

De az őszintét megvallva, minden este vártam, hátha bekopogtat, hogy igen, megbocsájt. De nem.

Nem történt meg a csoda, és talán sohasem fog. Rettentően dühös vagyok magamra. A pokolig kívánom az egész lényemet. Egy áldott jó, kedves, odafigyelő, szerető emberről, ilyen dolgokat feltételeztem. Hányingerem van magamtól.

Szombat van.
Két nap múlva ballagás, utána egy hétre rá érettségi, de nem tudok odafigyelni a tanulásra.
A délelőtt folyamán itt volt nálam Junghwa és Yoona, akik szépen kioktattak immáron harmadjára. Teljesen igazuk volt. Eldobtam magamtól egy olyan embert, aki mellettem állt. És ő soha nem feltételezett volna rólam ilyeneket.

***

#Hétfő#

A ballagásunk hamar eltelt. De szörnyű volt, számomra. A szüleimnek nem mutathattam be, hiszen nem volt rá lehetőségem, mivel jelenleg nem alkottunk egy párt.
Mögöttem sétált, kezei épp hogy csak érintették zakóm felszínét, de az is felperzselő volt. Istenem, miért szeretem ennyire, és miért voltam ekkora barom?
Mikor az osztályfőnökünktől elbúcsúztunk, mindenki hazament. Sajnos én ismét egyedül. Egy gyors ruhaváltás, ajándéklepakolás után, úgy döntöttem, ha már nincs jobb dolgom, elkezdek tanulni az érettségire. A jegyzeteim felé görnyedve, látásom elhomályosult, majd a másik percben hevesen zokogtam, áztatva a füzetek vonalas lapjait.
Lassan álltam fel az ágyamból, és néztem körül szobámban.
Az ágyam. Mindennap itt ébredtünk egymás mellett, összebújva, reggeli csókkal kényeztetve egymást. Milyen régen volt már.
Tekintetem az íróasztalra vándorolt tovább. Itt közölte velem először, mennyire is szeretne lefeküdni velem. Ujjaimat végighúztam a berendezésen, majd újabb könnycseppet morzsoltam el.
Lábaim maguktól vitték testemet tovább az ajtóhoz. Oh, hányszor is tapasztott rá. Durván feszítettem hátra fejemet mindig, hogy nyakamat csókokkal halmozza el.
Most csak odasétáltam, háttal neki dőltem a nyílászárónak, és lecsúsztam guggolásba, onnan ülésbe tornáztam magam. Térdeimet felhúztam, karommal átkulcsoltam őket, és rájuk hajtva fejemet kezdtem el újra zokogni, itatni a lábamat fedő farmer anyagot.
Annyi közös emlékünk van.
Szinte észre sem vettem, hogy önkívületi állapotomban álltam a nappali kanapéja előtt, ahol...ahol az első csókunk volt. Itt kezdődött minden...az egész kapcsolatunk. Amikor lágyan, és félénken tapasztottuk egymásnak ajkainkat. Felbecsülhetetlen érzés volt. Most pedig, ez egy felbecsülhetetlen emlék.

Összerogyva a heverő előtt adom ki magamból a feszültséget, sírás útján. Iszonyatosan fáj, hogy elhagyott, ha nem is örökre, erre a kis időre is.

Gondolkodásomból, zokogásomból, "depressziómból", az ajtón való hangos dörömbölés szakított ki. Erőtlenül sétáltam el a bejáratig, majd a kulcsot elfordítva a zárban, kinyitottam azt...

*Jungkook szemszögéből*

Az ok, amiért elhagytam!?

Mindössze csak annyi, hogy nem bízott bennem. Megvádolt olyan dologgal, amit sosem tennék meg. És nem mellesleg: azt mondta, nem szeretem. Ez tette be nálam a kiskaput.

Kegyetlen érzés ölelt fel, de megbirkóztam vele.

Tudtam, hogy nagyon átkell gondolnom: megbocsájtok-e, vagy sem.

Nem akartam véget vetni a kapcsolatunknak, és talán nem is tudtam volna, hiszen ő az akit szeretek, nekem rá van szükségem. A kérdés, hogy mennyi időbe fog ez telni.

***

#Hétfő#

Elérkezett a ballagásunk napja. 

Hogy őszinte legyek, nem vártam. Itt terveztem bemutatni a családomnak Yoongit, de ebben a fennálló helyzetben, nem a legmegfelelőbb lenne. Nem is szóltam nekik semmit róla, csak annyit, hogy van ő nekem. 

Éppen az öltönyömet vettem fel, amikor a Jimin kopogtatott be a vendégszobába, melyet én birtokoltam.

-Gyere!

Belépett, és teljes öltözékében leült az ágyra.

-Hogy érzed magad? -kérdezi, mintha egy csöppnyi félénkség is rejtőzne hangjában

-Mármint?

-Tudod mire gondolok...-forgatta szemeit

-Sehogy. A döntésemet még mindig nem tudom biztosra, és nem vagyok valami jól, főleg, hogy én fogok mögötte vonulni. -szusszantottam, majd a plafont skandálva elmélkedtem magamban tovább

-Értem! Nekem tudod mi a véleményem! Most viszont induljunk. -bólintottam, majd elindultunk gyalog az iskolába

Az épület parkolója tele volt, az utca le volt zárva, és az út szélén is járművek álltak. 

Hamar megtaláltam családomat, és  üdvözöltem őket. 

Lassacskán elkezdődött a ceremónia. Borzasztóan sokat beszéltek, búcsúzkodtak, de amúgy aranyos volt. Mikor megkaptuk a tarisznyáinkat, és virágainkat, a családok, és hozzátartozók következtek az ajándékozásban, majd kezdetét vette az, amire talán már "mindenki" várva várt.

Elkezdődött a ballagásunk. Feszengve fogtam, inkább helyeztem rá Yoongi vállára tenyeremet, és úgy sétáltunk. Osztályfőnökünk, igazgatónk, és polgármesterünk kíséretében jártuk körbe az iskolát, és annak környékét, majd sor következett a búcsúzkodásra, köszönetnyílvánításra.

Mikor már végre mindennek vége lett, a két barátom kíséretében, virágok tengerével sétáltunk "haza". Amíg ballagtunk, és mentünk otthonunkba jöttem rá arra, hogy nekem szükségem van rá. Szükségem van Yoongira, és ezt ma közölnöm kell vele. Nem várhatok tovább. Fordított esetben, lehet én is bepánikolnék, és talán én is túlreagáltam volna, valamint kikeltem volna magamból, és hülyeségeket zagyválnék.
Talán egy kicsit még mindig csalódott vagyok, de mindezek mellett, a szerelem elhomályosítja elmém, és csak ő lebeg szemem előtt.
Mikor elértünk Jiminék házához, rögtön lepakoltam kezeimből a virágok százait, valamint a ballagási ajándékaimat, és mentem is átöltözni.
Úgy öltöztem fel, ahogyan a legjobban szerette. Szaggatott farmer, fehér póló, bakancs. Tipikus Jungkook style.
Belenéztem a tükörbe, és eltárgyaltam, hogy kurva jól nézek ki, így a telefonomat magamhoz véve, el is indultam, szinte futólépésben. Az ajtóból még Taehyungék egy "hova mész?"-t kiabáltak, mire én csak annyit mondtam: "Sugához". Ezzel biztosan mindent elárultam.
Megtettem azt a néhány utcányi távot, és a megfelelő házsornál lekanyarodtam. A már nagyon jól ismert épület előtt megállva, heves szívverések közepette sétáltam az ajtó elé, és kezdtem szinte szó szerint dörömbölni rajta. Lábam toporzékolt, egy percre sem bírtam megálljt parancsolni neki. Amikor hallottam bentről, hogy a kulccsal babrál, majd a kilincs lefelé, majd felfelé mozdul, eltátva számat lélegeztem, és vártam, hogy megmutassa magát. Hamar a szemem elé tárult látványa, de nem volt túl felperzselő...inkább...szívszaggató. Szemei alatt táskák voltak, íriszei pirosak, bőre csillogott a nem rég megtörtént (gondolom én) sírástól, mivel a cseppek nyomot hagytak maguk után. A lelkiismeretem vészesen dolgozott, és majd' megszakadt a szívem érte.
Láttam, ahogyan szemei hatalmasra nyíltak ki, amit megmosolyogtam, majd egy lépést téve felé, ujjait összekulcsoltam a sajátjaimmal, és számat ráhelyeztem az övére...tökéletesen egymásra illettek. Érzéki mozgást folytattam, és lágyan alsó ajkába haraptam. Értette a célzást, így azonnal beengedett, hogy ujjainkhoz hasonlóan nyelveink is összekapcsolódhassanak. Szerelmes csókot folytattunk, de meguntam az ajtóban állást, így kezét elengedve, feneke alányúlva kicsit megemeltem, célozgatva arra, hogy ugorjon egy kisebbet, mit meg is tett. A térdhajlatánál elkaptam, ő karjaival átkarolta nyakamat, és úgy vittem be lakásába.
Milyen régen voltam már itt...
Az ajtót berúgtam magunk után, és úgy vittem fel egyenesen a lépcsőn, be a szobájába. Az ágyán füzetek, és könyvek voltak, amiket készségesen elhajigáltam az útból, és azoknak a helyére fektettem le testét. Elengedtem ajkait, és mélyen a szemeibe néztem.
-Szeretlek! És megbántam hogy elhagytalak! Remélem meg tudsz bocsájtani!
-Te bocsáss meg nekem! Nagyon szeretlek! Mindennél, és mindenkinél jobban! Örökké! -suttogta, el-el csukló hangon
Szemeim könnybe lábadtak szavai hallatán, arcát megsimogattam, és homlokon csókoltam!
-Örökké! -leheltem ajkaira, és újra megcsókoltam.

23. fejezet: Unexpected call ~ Váratlan hívás

*Suga szemszögéből*

*Hogy mit is éreztem, amikor felébredtem?
Lüktető fejfájás, mely még a szokásosnál is elviselhetetlenebb, hányinger, liftező gyomor, és szédülés. Mindez dióhéjban összefoglalva.
Óvatosan felültem az ágyamban, kiszabadulva Kookie karjai közül, és körülnéztem. Megdörzsöltem a szememet, majd az éjjeliszekrényemen ékeskedő gyógyszeresdobozt a kezeim közé véve, kibontottam a tasakot, és a tartalmából egy szem pirulát kaptam be, leküldve azt egy korty vízzel. Többre képes sem lettem volna, hogy lenyeljek bármi mást, mert viszont láttam volna.
Kezemet a fejemre tettem, és vártam a csodára.

Fél óra elteltével kezdett csak csillapodni a fájdalom, és rosszullét, így nagy nehezen kirángattam magamat a szobámból, a fürdőszobába és amikor tükörbe néztem, elszörnyedtem arcom láttára. Az enyhe szemceruza amit felvittem tegnap este, teljesen elkenődött, a szemeim karikások voltak, és sorolhatnám.
Megmostam jó hideg vízzel az arcomat, fogat mostam, próbáltam kezdeni valamit a hajammal, kisebb-nagyobb sikerrel. Mindent elvégeztem, amit reggel szokás, majd visszasétáltam lassan a hálószobámba. Amikor benyitottam az ajtón, Jungkook is ébredezett már. A fejét nekitámasztotta a falnak, és csukott szemekkel pihengetett. Halk léptekkel mentem mellé, és feküdtem fel a matracra, felé fordulva. Oldalazómozgással kicsit közelebb húzódtam, és ajkaimat az övéire tapasztottam, ezzel üdvözölve. Pillái még mindig csukva voltak, és csak egy esetlen mosoly mutatkozott meg, de az sem látszódott igazán a csók miatt, csak én érezhettem. Ahogyan nyelveink találkoztak, megéreztem, az enyhén erős, alkohol ízét, még tegnap estéről. Nem volt túl kellemes, de párom édes ajkai minden rosszat elfeledtettek velem. Ahogyan mozgatta őket, és ahogyan bánt az enyéimmel. Annyira védelmező, lágy, kedves, és őszinte volt. Úgy éreztem, hogy tényleg szeret, és én is tiszta szívemből szeretem őt.
Karomat derekán pihentettem tovább, miközben véget vetettünk a csóknak. Már ő is nyitott íriszekkel nézett rám, egy mosollyal társítva.
-Jó reggelt, Baba! -simogatta meg hüvelykujjával az arcomat
-Neked is! -mosolyodtam el
-Hogy érzed magadat?
-Már jobban, mint ébredéskor. -válaszoltam, hogy megnyugtassam- És te?
-Én jól érzem magamat...fogjuk rá.
-Ma sincs suli úgy érzem. -nevettem fel
-Jól gondolod. Viszont bekell mennünk az orvoshoz igazolásért.
Nyöszörögtem egy sort, szenvedtem, mert utálok ilyen helyekre járni, de páromnak igaza volt. Igazolatlant még sem kaphatunk.

Lassan ő is felkelt mellőlem, és elment készülődni, magamra hagyva engem. A szekrényem előtt álltam, és néztem ki a fejemből, hogy mit vehetnék fel. Végül egy szaggatott farmerre hagyatkoztam, fekete pólóval. Ahogy elővettem, fel is húztam testemre a textileket.
Visszaültem az ágy szélére, telefonommal babráltam egy kicsit, megvárva páromat. Pár perccel később teljes elkészültségben lépett a szobába, noszogatva engem, hogy induljunk el. Jó néhány perc könyörgés után kiküzdöttem magamat vackomból, és a cipősszekrény előtt felhúztam lábaimra a cipőimet, és úgy indultunk el.

Az ismerős, és rég látott épület pár percen belül látóterembe került, én pedig egy másodperc erejéig megtántorodtam, a hideg végig futott rajtam, de Kook bíztató keze kis időn belül fellelhető volt hátamon.
Tovább mentünk, egyenesen be a főbejáraton, onnan pedig a váróba.
Büdös volt...tipikus...orvos szag!? Persze tudom, hogy ez a fertőtlenítő kellemetlen illata, de mindig is így tudtam nevezni.
Illedelmesen köszöntünk az ott lévő kicsiknek, és nagyoknak, majd helyet foglaltunk egymás mellett a székeken.
-Megkérhetlek valamire? -hallottam meg Kookie hangját
Bólintottam.
-Mondd el az orvosnak az állandó fejfájásodat reggelente! Kérlek!
Ismételten csak bólintottam, egy sóhaj kíséretében.
A térdem folyton, megállíthatatlanul járt le - és fel.
-Elmegyek a mosdóba. -mondtam egy kisebb, erőltetett mosoly kíséretében
-Megyek én is! -állt fel mellőlem a párom, és a kíséretében bementünk az egyik fehér ajtón.
Amint beértünk, mintha fülelni kezdett volna egy rövid ideig. Értetlen pillantást vetettem felé, ő pedig egy perverz(?) vigyort villantott felém, de abban a pillanatban kezei máris a fenekemen pihentek, elemelve engem a föld felszínétől, ölébe véve, onnan pedig a mosdókagyló pultjára ültetve. Az ajkaimra csókolt, és kissé durván megszívta azokat. Nyelvével is közbeavatkozott, amit egyáltalán nem is bántam, és rögtön viszonoztam is munkáját. Ujjait hamar megéreztem hasam felületén, egyre feljebb haladva ingerelve engem, elmémet egyre jobban ködösítve.
-Neh itt...-suttogtam fülébe -Majd ha hazaértünk...
Elvált tőlem, és a szemeimbe nézett, mire aprót bólintottam.
Bár még mindig féltem, érte bevállalnám.
Újra párnáimra tapadt, és azokat kényeztette, amikor...amikor benyitott egy...lány!?
-Öhm...-nézett az ajtón lévő kis jelölésre, ami azt mutatta, ez a női mosdó- Fiúk...azt hiszem ez...ez a női...mosdó. -pillantgatott jobbra, balra, fel, le, csak ránk nem
Jungkook kínosan elnevette magát, én pedig leugorva a mosdókagyló környékéről, egy bocsánatkérés után távoztam, nyomomban párommal. Elnevettük magunkat halkan, hogy hogy lehettünk ekkora hülyék, hogy ezt elnéztük, majd visszaültünk a helyünkre, amikor...:
-Min YoonGi. és Jeon JeongGuk! -hallottunk meg nevünket
-Mi vagyunk! -állt fel szerelmem, húzva maga után
Bementünk az orvos színe elé, -a vizsgálóba- és köszönés után, fel is tette a sablonkérdést.
-Milyen panasszal érkeztek az Urak? -pislogott a doktor úr, szemüvegét feljebb tolva
-Nekem tegnap óta fáj a torkom, és ráz a hideg. -hazudott Jungkook, de úgy, hogy még a hangját is elváltoztatta
Magához hívta a szakember, majd gyors vizsgálás után kiírta a mai napra, kapott gyógyszert, és...én következtem.
-Maga?
-Körülbelül fél éve, minden reggel fejfájással ébredek. -mondtam szomorkásan
Már tényleg zavart, de nem foglalkoztam vele különösképpen. Most viszont egy orvosnak elmondva ezt, kicsit görcsölök.
Visszasétált a gépéhez, majd az asztalra támaszkodott, és nézett maga előtt egy papírt.
-Öhm...Jó lenne egy röntgent csináltatni! Kérem menjenek fel a harmadik emeletre, és az ötös ajtónál várakozzanak. Szólítani fogják magukat, majd ha pedig végeztek, hozzák le az eredményt. -átnyújtott egy papírlapot, és egy meghajlás után, siettünk is a megadott helyre.
Végtelenül ideges voltam, és párom bíztató szavai sem segítettek.
-Semmi baj nem lesz! Csak egy kis röntgen! -simogatott, majd amikor szétnézett, és senkit nem látott minket figyelni, egy puszit adott homlokomra, belőlem pedig majdnem hogy kitört a sírás.
Utálom az orvosokat.
Utálom a kórházakat.
Utálom az egészet.
Tudom, hogy ők tudnak segíteni, ezen a helyen, de irritál az egész szituáció.
-Min YoonGi! -felálltam a nevem meghallása után - Kérem jöjjön be! -mosolygott kedvesen a nővér
Egyedül kellett befáradnom, nem tudott támogatni senki sem. Még rosszabb lett a hangulatom.
-Nem kell ám idegeskedni! Csak nyugodtan! -nyugtatgatott a kedves hölgy
Én csak egy erőltetett, esetlen mosolyt tudtam felé küldeni, és egy biccentést.

Lekellett vetkőznöm, és csak egy alsó fedte testemet, majd beállítottak a megfelelő pozícióba abba a bizonyos röntgen gépbe, és elkezdték a munkálatokat.
Körülbelül öt percbe telt, az egész, de nagyon, nagyon ideges voltam. Talán jobban, mint eddig valaha.
Tájékoztattak, hogy míg felöltözöm, kinyomtatják az eredményeimet, én pedig helyeseltem ezt. Magamra húztam mindent, és már nyomták is a kezembe a leleteket. Végigfuttattam rajta szemeimet, de semmi negatívat nem fedeztem fel... de hát én nem vagyok orvos, nem tudhatom mi mit jelent. Amint távozhattam a helyiségből, Jungkookot láttam meg egyből, amint az egyik kék széken ülve, az ujjait tördeli. Mikor meglátta, hogy nyitódott az ajtó, felugrott és odajött hozzám.
-Na?
-Nem tudom milyen lett. Én semmi negatívat nem láttam. Vigyük le az orvosnak.
Bólintott, és már futottunk is. Szerencsénkre mire leértünk, senkire nem kellett várnunk, így egy gyors kopogás után, ismét bementünk.
-Meg is jöttek?
Ismét bólintottam, a papírokat pedig átnyújtottam, amiket azonnal elkezdett böngészni. A vérnyomásom már szerintem az egekben volt, és kissé szédültem is, így közelebb léptem páromhoz, jelezve, hogy a lehető legidegesebb vagyok jelen pillanatban.
-Nos...-nézett ránk a leleteket még mindig tartva kezében, néha-néha lepillantva azokra- Igazából...semmi nagy probléma nincs. A leletek azt mutatják, hogy a fejével minden rendben van. -sóhajtottam egy nagyot- De...mondja csak, hány éves?
-Tizennyolc.
-Áh...ezek szerint most következik az érettségije.
-Igen! Két és fél hónap múlva.
-Ezek szerint, már ideges, nem de?
-Nem igazán érzem magamon.
-Oh. Kiváló. Mert akkor szeretném magával közölni, hogy mitől van az állandó fejfájása. -kisebb szünetet tartott- Van egy úgynevezett "belső stressz".  Ezt kívülről nem észleli senki sem, és ön sem érzi magán, viszont a szervezete reagál erre, és dolgozni kezd. Leggyakrabb tünete a fejfájás...Mivel szokta enyhíteni a fájdalmat, és hogyan?
-Fájdalomcsillapítót szedek, minden reggel. Az az első dolgom.
-Mennyire erős a gyógyszer?
-Nem a leggyengébb, és nem a legerősebb. A kettő között van valahol, de ettől mindig elálmosodom.
-Talán elég lenne a leggyengébb formátuma is. Ezt is én írtam fel magának? -nézett még mindig rám
-Igen! Akkor csak azért kellett szednem, mert lebetegedtem.
Bólintott, miszerint emlékszik.
Valamit írt a gépbe, majd a nyomtatónál megvárta, míg kinyomtatják a receptet. Nyomott rá egy pecsétet, aláírta, és a kezembe adta.
-Ezt ha lehet még ma vegye meg. Reggel este vegyen be belőle egy-egy pirulát.
Bólintottam, és megköszöntem a segítségét.
-Várjon! Még kap egy fajtát!
Visszafordultam felé, és vártam.
-Ez egyfajta nyugtató. Nem kimondottan arra szolgál, amire egy teljes értékű nyugtató. Ezt a maga esetének a fajtáira szokták adni. Reméljük használni fog minél előbb!
Megköszöntem mindent, a segítséget, és a kedvességet egyaránt, majd távoztunk.

Hazafelé úton a gyógyszertárból megvettük a megfelelő mennyiségű orvosságot, és visszamentünk hozzánk.
Otthon ledobáltam minden cuccot magamról, a gyógyszert a szekrénybe tettem, és a nappaliba mentem. Leültem a kanapéra, és ekkor tört ki belőlem a sírás.
-Yoongi!? Eszünk valam...-párom megállt az ajtóban, majd odarohant hozzám, és szorosan magához ölelt-Mi a baj?
Nem válaszoltam...nem tudtam.
-Megijedtél? -simogatta hátamat
Bólintottam, pólóját markolva, és egyre közelebb vonva magamhoz.
-Hé! Nincs semmi baj! Én itt vagyok! Segítek, és támogatlak! Csak ne sírj! -puszilt hajamba- Szeretlek! -ölelgetett tovább
Néhány percen belül megnyugodtam, ahogyan illatát betudtam lélegezni, és melegségét tudtam érezni.
-Hozok enni.
Én csak szipogtam tovább, egy párnát vonva magamhoz, és azt karoltam át. Megvártam amíg ideér, majd újra befészkeltem magamat karjához.
-Olyan vagy mint egy kiscica. -kuncogott
Felpillantottam rá kisírt szemeimmel, amit észre is vett, és közelebb hajolva megcsókolt, amit készségesen viszonoztam. Ujjaimat arcára vezettem, és úgy folytattuk az előbb elkezdettet.
-Én is szeretlek. -suttogtam, csukott szemekkel ajkaira*

***

Zihálva, remegő testtel ültem fel ágyamban.
-Huuhh...-temettem tenyerembe arcomat
Oldalra néztem, és Jungkook nem volt mellettem.
-Haaaahh...csak egy álom volt.
Kikászálódtam az ágyamból, és az asztalomhoz sétálva, ránéztem az órára. Tizenegy óra.
AISH! Már vége van a rendelésnek...nem tudunk bemenni az orvoshoz. Márpedig a suliból is elkéstünk. Amit nem is bánok.
Orvoshoz meg, egy ilyen álom után még úgysem akarok menni. SOHA!
Megborzolva hajamat lesétáltam a konyhába, és a fejfájásom ellen, elkészítettem a reggeli kávémat.
Ha nincs kávé, nincs jó nap sem.
Ez az! Az álom...és a fejfájás. Te jó ég! Nem akarok erre emlékezni.
Tíz perc alatt elkészítettem a létfontosságú nedűt, majd a fürdőszobába menve, elkészültem. Fogat és arcot mostam, beállítottam a hajamat, és a szokásos reggeli teendőimet elvégeztem.
Éreztem, hogy nagyon másnapos voltam.
Régen fogott már el az érzés, de éppen ideje is volt már. Csak nagyon reménykedek benne, hogy nem csináltam semmi nagy baromságot.
De ekkor döbbentem rá.
Hol van Jungkook?
Amint kisétáltam ismételten a konyhába, ajtócsapódásra lettem figyelmes. Oldalra néztem, és páromat láttam meg.
-Szia! Hát te hol voltál? -fogadtam egy öleléssel, majd kivettem a kezéből a szatyrot, amit az asztalra tettem
-Elmentem igazolást "szerezni" az orvostól, és vettem valami kaját. -mosolygott, majd puszilta meg a homlokomat
-Oh, de rendes vagy!
-Tudom én, hogy utálsz orvoshoz járni! -mosolygott továbbra is
-Ne említsünk orvosokat! -ráztam fejemet
-Na miért? Már a neve is irritál?
-Nem...vagyis eddig nem volt vele nagy bajom...annyira. De...
-De...?
-Az álmom...-ráztam a fejemet ismét, mert nem tudtam hova tenni a dolgot- Valami...valami belső stressz miatt állandó fejfájásom volt, és...nyugtatót kellett szednem.
-Aigoo! -simogatta meg párom az arcomat- Ne is beszéljünk ilyenekről! Inkább együnk!
Helyeseltem a döntést, majd neki is láttunk.

Fél órán belül, már a nappali kanapéját koptattuk. Én félig szerelmemen feküdtem, és félig már aludtam, amikor a telefonom csöngése kiszakított nyugalmi helyzetemből.
-AISH! -odacsoszogtam a dohányzóasztalhoz, majd megnéztem, hogy ki zavar
Jimin...
Jaj, ne!
-Igen?
-Suga! Jó hogy végre felvetted.
-Mondd, mit akarsz!
-Magyarázattal tartozol! -hallottam hangján, hogy mosolyog
-Magyarázattal? Én?
-Magyarázattal...igen Te!