*Két hónappal később*
*Suga szemszögéből*
Egy hete nem találkoztunk. Összevesztünk. Kikelt magából, őrjöngött, és mániákusnak nevezett. Sajnos mindezt...jogosan.
Néhány héttel ezelőtt, egyre kevesebbet volt velem. Mintha kezdtünk volna eltávolodni. Hozzám költözött, ketten éltünk itt már régebb óta nálam, a lányok pedig átvették a szerződést Jungkooktól, és most ők bérlik lakását.
Minden olyan jól ment. Boldogok voltunk, minden nap együtt mentünk fürdeni, mindent együtt csináltunk. Egyszóval: összenőttünk.
Meg volt az a bizonyos kötelék, mely elengedhetetlennek bizonyult. Szoros kapcsolatban álltunk, mint még eddig bárki mással soha.
De az utóbbi időben, mindig programja volt, akárhányszor csak együtt akartam vele lenni.
Kombinálni kezdtem a dolgokat...
Talán munkába állt. Bizonyára nem így van, hiszen eléggé lusta, és ezt amúgy sem titkolná. Lehetséges, hogy magántanárhoz jár...Bár sosem érdekelték különösebben a jegyei.
Talán...talán megcsal!? Van valakije?
Nem tudom róla elképzelni, hogy itt hagy. Annyira elhitette velem, hogy szeret. Mindenben mellettem állt. Kitartott mindvégig, és várta, hogy egyszer csak majd azzal fogadom, hogy a nyakába ugorva teperem le, hogy igen, készen állok életünk első, közös együttlétére.
Nem! Egyszerűen lehetetlen, hogy megcsal.
Mégis...mégis ez bizonyult reálisnak. Talált helyettem mást, aki szebb, aki jobb, és aki...lány.
Bármennyire szerettem volna azt gondolni, hogy csak én létezek számára, nem ment.
Bármennyire szerettem volna azt gondolni, hogy csak én létezek számára, nem ment.
Az egyik nap, amikor fáradtan, egyedül értem haza az iskolából, közeledve a ballagáshoz és érettségihez, ledobtam magam a kanapéra és csak vártam, hogy ő is megjelenjen, és elbeszélgethessek vele. Ki kell derítenem, milyen nyomós oka van a távollétére.
Pihengettem, lézengtem, tördeltem ujjaimat az ideg hatására, mikor ajtó nyitódás volt észlelhető.
-Szia! -köszöntött, de én nem szóltam semmit, csak elé lépve kiadtam magamból mindent
-Szia!? Csak ennyire telik? Jungkook nézz már magadba! Én tiszta szívemből szeretlek, és ezt kapom vissza!? Itt hagysz, elhagysz...megcsalsz! Mindezt feltűnően, hátha végre megteszem ezt a lépést, nem igaz!? Nem így van? -üvöltöttem torkom szakadtából, majd egy-egy meleg, sós könnycsepp is legördült arcom bőrének felületén
-Miről beszélsz? -állt teljesen értetlen tekintettel, szemei ki voltak kerekedve, és meg kell hogy mondjam, jól színészkedett
-Ne nézzél madárnak! Minden egyes áldott adott nap, egyedül jövök haza, és szarsz a fejemre. Te mindig későn vágódsz be! Mi ennek az oka? Miért hagytad el azt az embert, aki a legjobban szeretett? Vágytam rád, vártam rád, harcoltam érted, ha kellett és...-közbe vágott
-Yoongi befognád? Ki a faszom csal meg? Szeretlek, és nem tudom mire volt ez jó! Ha annyira tudni akarod, Jiminnek segítettem a tanulásban, hogy ne húzzák majd meg érettségin. V is egyedül járkált haza állandóan, egyedül volt a napokban, és ő sem tudta hol van a párja. Mégsem vádolta meg minden értelmetlen dologgal, és nem vesztette el a bizalmát. Te meg...hogy képzelhetsz olyat, hogy megcsallak? Azt hiszed csak te küzdöttél a kapcsolatunkban? Hm? Mert ha így gondolod, kurva nagyot tévedsz! Mindenben melletted álltam, kihúztalak a bajból, és ezt kapom vissza? Üldözési mániád van? Mániákus lettél? -kisebb szünetet tartott- Jobb lenne, ha kicsit szüneteltetnénk a kapcsolatunkat. El kell gondolkodnom, hogy akarok-e még egyáltalán valamikor is a szemedbe nézni!
Sarkon fordult, és elment.
***
Egy hete nem láttuk egymást, csak az iskolában. Borzasztó érzés. A lelkiismeretem mardos. Szörnyű egy ember vagyok.
Mindezidő alatt megtudtam, hogy Jiminnél és V-nél tengeti mindennapjait.
De az őszintét megvallva, minden este vártam, hátha bekopogtat, hogy igen, megbocsájt. De nem.
Nem történt meg a csoda, és talán sohasem fog. Rettentően dühös vagyok magamra. A pokolig kívánom az egész lényemet. Egy áldott jó, kedves, odafigyelő, szerető emberről, ilyen dolgokat feltételeztem. Hányingerem van magamtól.
Szombat van.
Két nap múlva ballagás, utána egy hétre rá érettségi, de nem tudok odafigyelni a tanulásra.
A délelőtt folyamán itt volt nálam Junghwa és Yoona, akik szépen kioktattak immáron harmadjára. Teljesen igazuk volt. Eldobtam magamtól egy olyan embert, aki mellettem állt. És ő soha nem feltételezett volna rólam ilyeneket.
***
#Hétfő#
A ballagásunk hamar eltelt. De szörnyű volt, számomra. A szüleimnek nem mutathattam be, hiszen nem volt rá lehetőségem, mivel jelenleg nem alkottunk egy párt.
Mögöttem sétált, kezei épp hogy csak érintették zakóm felszínét, de az is felperzselő volt. Istenem, miért szeretem ennyire, és miért voltam ekkora barom?
Mikor az osztályfőnökünktől elbúcsúztunk, mindenki hazament. Sajnos én ismét egyedül. Egy gyors ruhaváltás, ajándéklepakolás után, úgy döntöttem, ha már nincs jobb dolgom, elkezdek tanulni az érettségire. A jegyzeteim felé görnyedve, látásom elhomályosult, majd a másik percben hevesen zokogtam, áztatva a füzetek vonalas lapjait.
Lassan álltam fel az ágyamból, és néztem körül szobámban.
Az ágyam. Mindennap itt ébredtünk egymás mellett, összebújva, reggeli csókkal kényeztetve egymást. Milyen régen volt már.
Tekintetem az íróasztalra vándorolt tovább. Itt közölte velem először, mennyire is szeretne lefeküdni velem. Ujjaimat végighúztam a berendezésen, majd újabb könnycseppet morzsoltam el.
Lábaim maguktól vitték testemet tovább az ajtóhoz. Oh, hányszor is tapasztott rá. Durván feszítettem hátra fejemet mindig, hogy nyakamat csókokkal halmozza el.
Most csak odasétáltam, háttal neki dőltem a nyílászárónak, és lecsúsztam guggolásba, onnan ülésbe tornáztam magam. Térdeimet felhúztam, karommal átkulcsoltam őket, és rájuk hajtva fejemet kezdtem el újra zokogni, itatni a lábamat fedő farmer anyagot.
Annyi közös emlékünk van.
Szinte észre sem vettem, hogy önkívületi állapotomban álltam a nappali kanapéja előtt, ahol...ahol az első csókunk volt. Itt kezdődött minden...az egész kapcsolatunk. Amikor lágyan, és félénken tapasztottuk egymásnak ajkainkat. Felbecsülhetetlen érzés volt. Most pedig, ez egy felbecsülhetetlen emlék.
Összerogyva a heverő előtt adom ki magamból a feszültséget, sírás útján. Iszonyatosan fáj, hogy elhagyott, ha nem is örökre, erre a kis időre is.
Gondolkodásomból, zokogásomból, "depressziómból", az ajtón való hangos dörömbölés szakított ki. Erőtlenül sétáltam el a bejáratig, majd a kulcsot elfordítva a zárban, kinyitottam azt...
*Jungkook szemszögéből*
Az ok, amiért elhagytam!?
Mindössze csak annyi, hogy nem bízott bennem. Megvádolt olyan dologgal, amit sosem tennék meg. És nem mellesleg: azt mondta, nem szeretem. Ez tette be nálam a kiskaput.
Kegyetlen érzés ölelt fel, de megbirkóztam vele.
Tudtam, hogy nagyon átkell gondolnom: megbocsájtok-e, vagy sem.
Nem akartam véget vetni a kapcsolatunknak, és talán nem is tudtam volna, hiszen ő az akit szeretek, nekem rá van szükségem. A kérdés, hogy mennyi időbe fog ez telni.
***
#Hétfő#
Elérkezett a ballagásunk napja.
Hogy őszinte legyek, nem vártam. Itt terveztem bemutatni a családomnak Yoongit, de ebben a fennálló helyzetben, nem a legmegfelelőbb lenne. Nem is szóltam nekik semmit róla, csak annyit, hogy van ő nekem.
Éppen az öltönyömet vettem fel, amikor a Jimin kopogtatott be a vendégszobába, melyet én birtokoltam.
-Gyere!
Belépett, és teljes öltözékében leült az ágyra.
-Hogy érzed magad? -kérdezi, mintha egy csöppnyi félénkség is rejtőzne hangjában
-Mármint?
-Tudod mire gondolok...-forgatta szemeit
-Sehogy. A döntésemet még mindig nem tudom biztosra, és nem vagyok valami jól, főleg, hogy én fogok mögötte vonulni. -szusszantottam, majd a plafont skandálva elmélkedtem magamban tovább
-Értem! Nekem tudod mi a véleményem! Most viszont induljunk. -bólintottam, majd elindultunk gyalog az iskolába
Az épület parkolója tele volt, az utca le volt zárva, és az út szélén is járművek álltak.
Hamar megtaláltam családomat, és üdvözöltem őket.
Lassacskán elkezdődött a ceremónia. Borzasztóan sokat beszéltek, búcsúzkodtak, de amúgy aranyos volt. Mikor megkaptuk a tarisznyáinkat, és virágainkat, a családok, és hozzátartozók következtek az ajándékozásban, majd kezdetét vette az, amire talán már "mindenki" várva várt.
Elkezdődött a ballagásunk. Feszengve fogtam, inkább helyeztem rá Yoongi vállára tenyeremet, és úgy sétáltunk. Osztályfőnökünk, igazgatónk, és polgármesterünk kíséretében jártuk körbe az iskolát, és annak környékét, majd sor következett a búcsúzkodásra, köszönetnyílvánításra.
Mikor már végre mindennek vége lett, a két barátom kíséretében, virágok tengerével sétáltunk "haza". Amíg ballagtunk, és mentünk otthonunkba jöttem rá arra, hogy nekem szükségem van rá. Szükségem van Yoongira, és ezt ma közölnöm kell vele. Nem várhatok tovább. Fordított esetben, lehet én is bepánikolnék, és talán én is túlreagáltam volna, valamint kikeltem volna magamból, és hülyeségeket zagyválnék.
Talán egy kicsit még mindig csalódott vagyok, de mindezek mellett, a szerelem elhomályosítja elmém, és csak ő lebeg szemem előtt.
Mikor elértünk Jiminék házához, rögtön lepakoltam kezeimből a virágok százait, valamint a ballagási ajándékaimat, és mentem is átöltözni.
Úgy öltöztem fel, ahogyan a legjobban szerette. Szaggatott farmer, fehér póló, bakancs. Tipikus Jungkook style.
Belenéztem a tükörbe, és eltárgyaltam, hogy kurva jól nézek ki, így a telefonomat magamhoz véve, el is indultam, szinte futólépésben. Az ajtóból még Taehyungék egy "hova mész?"-t kiabáltak, mire én csak annyit mondtam: "Sugához". Ezzel biztosan mindent elárultam.
Megtettem azt a néhány utcányi távot, és a megfelelő házsornál lekanyarodtam. A már nagyon jól ismert épület előtt megállva, heves szívverések közepette sétáltam az ajtó elé, és kezdtem szinte szó szerint dörömbölni rajta. Lábam toporzékolt, egy percre sem bírtam megálljt parancsolni neki. Amikor hallottam bentről, hogy a kulccsal babrál, majd a kilincs lefelé, majd felfelé mozdul, eltátva számat lélegeztem, és vártam, hogy megmutassa magát. Hamar a szemem elé tárult látványa, de nem volt túl felperzselő...inkább...szívszaggató. Szemei alatt táskák voltak, íriszei pirosak, bőre csillogott a nem rég megtörtént (gondolom én) sírástól, mivel a cseppek nyomot hagytak maguk után. A lelkiismeretem vészesen dolgozott, és majd' megszakadt a szívem érte.
Láttam, ahogyan szemei hatalmasra nyíltak ki, amit megmosolyogtam, majd egy lépést téve felé, ujjait összekulcsoltam a sajátjaimmal, és számat ráhelyeztem az övére...tökéletesen egymásra illettek. Érzéki mozgást folytattam, és lágyan alsó ajkába haraptam. Értette a célzást, így azonnal beengedett, hogy ujjainkhoz hasonlóan nyelveink is összekapcsolódhassanak. Szerelmes csókot folytattunk, de meguntam az ajtóban állást, így kezét elengedve, feneke alányúlva kicsit megemeltem, célozgatva arra, hogy ugorjon egy kisebbet, mit meg is tett. A térdhajlatánál elkaptam, ő karjaival átkarolta nyakamat, és úgy vittem be lakásába.
Milyen régen voltam már itt...
Az ajtót berúgtam magunk után, és úgy vittem fel egyenesen a lépcsőn, be a szobájába. Az ágyán füzetek, és könyvek voltak, amiket készségesen elhajigáltam az útból, és azoknak a helyére fektettem le testét. Elengedtem ajkait, és mélyen a szemeibe néztem.
-Szeretlek! És megbántam hogy elhagytalak! Remélem meg tudsz bocsájtani!
-Te bocsáss meg nekem! Nagyon szeretlek! Mindennél, és mindenkinél jobban! Örökké! -suttogta, el-el csukló hangon
Szemeim könnybe lábadtak szavai hallatán, arcát megsimogattam, és homlokon csókoltam!
-Örökké! -leheltem ajkaira, és újra megcsókoltam.
Talán egy kicsit még mindig csalódott vagyok, de mindezek mellett, a szerelem elhomályosítja elmém, és csak ő lebeg szemem előtt.
Mikor elértünk Jiminék házához, rögtön lepakoltam kezeimből a virágok százait, valamint a ballagási ajándékaimat, és mentem is átöltözni.
Úgy öltöztem fel, ahogyan a legjobban szerette. Szaggatott farmer, fehér póló, bakancs. Tipikus Jungkook style.
Belenéztem a tükörbe, és eltárgyaltam, hogy kurva jól nézek ki, így a telefonomat magamhoz véve, el is indultam, szinte futólépésben. Az ajtóból még Taehyungék egy "hova mész?"-t kiabáltak, mire én csak annyit mondtam: "Sugához". Ezzel biztosan mindent elárultam.
Megtettem azt a néhány utcányi távot, és a megfelelő házsornál lekanyarodtam. A már nagyon jól ismert épület előtt megállva, heves szívverések közepette sétáltam az ajtó elé, és kezdtem szinte szó szerint dörömbölni rajta. Lábam toporzékolt, egy percre sem bírtam megálljt parancsolni neki. Amikor hallottam bentről, hogy a kulccsal babrál, majd a kilincs lefelé, majd felfelé mozdul, eltátva számat lélegeztem, és vártam, hogy megmutassa magát. Hamar a szemem elé tárult látványa, de nem volt túl felperzselő...inkább...szívszaggató. Szemei alatt táskák voltak, íriszei pirosak, bőre csillogott a nem rég megtörtént (gondolom én) sírástól, mivel a cseppek nyomot hagytak maguk után. A lelkiismeretem vészesen dolgozott, és majd' megszakadt a szívem érte.
Láttam, ahogyan szemei hatalmasra nyíltak ki, amit megmosolyogtam, majd egy lépést téve felé, ujjait összekulcsoltam a sajátjaimmal, és számat ráhelyeztem az övére...tökéletesen egymásra illettek. Érzéki mozgást folytattam, és lágyan alsó ajkába haraptam. Értette a célzást, így azonnal beengedett, hogy ujjainkhoz hasonlóan nyelveink is összekapcsolódhassanak. Szerelmes csókot folytattunk, de meguntam az ajtóban állást, így kezét elengedve, feneke alányúlva kicsit megemeltem, célozgatva arra, hogy ugorjon egy kisebbet, mit meg is tett. A térdhajlatánál elkaptam, ő karjaival átkarolta nyakamat, és úgy vittem be lakásába.
Milyen régen voltam már itt...
Az ajtót berúgtam magunk után, és úgy vittem fel egyenesen a lépcsőn, be a szobájába. Az ágyán füzetek, és könyvek voltak, amiket készségesen elhajigáltam az útból, és azoknak a helyére fektettem le testét. Elengedtem ajkait, és mélyen a szemeibe néztem.
-Szeretlek! És megbántam hogy elhagytalak! Remélem meg tudsz bocsájtani!
-Te bocsáss meg nekem! Nagyon szeretlek! Mindennél, és mindenkinél jobban! Örökké! -suttogta, el-el csukló hangon
Szemeim könnybe lábadtak szavai hallatán, arcát megsimogattam, és homlokon csókoltam!
-Örökké! -leheltem ajkaira, és újra megcsókoltam.
