28. fejezet: Sorry, but my mom is a monster

*JUNGKOOK SZEMSZÖGÉBŐL*

-Mégis mi az, hogy mit akarunk tőle? -kisebb szünetet tartott a középkorú hölgy- A saját fiammal azt csinálok amit akarok. -ledermedtem
-Mi az, hogy a fiukkal?
-Yoongi a fiunk...-elkerekedtek szemeim, és köpni-nyelni nem tudtam
-E...elnézést kérek. -hajoltam meg
-De te ki vagy? És miért vagy a gyerekem lakásában, félmeztelenül? -kérdezte a hölgy
-Helyesbítenék...miért vagytok mindketten félmeztelenül? -vetett szúrós pillantásokat felém az anyukával hasonló korú, és magasságú apuka
-Én...én Suga barátja vagyok...-köszörültem meg torkomat, és próbáltam magabiztos lenni
-De miért vagy félmeztelenül...a barátok nem szoktak csak így flangálni egymás előtt....
-Öhm...azt hiszem félreértik...én...én nem úgy vagyok a barátja, hanem mint párja...mint szerelme. -pillantgattam fel-le
Hatalmasra tágult szemekkel illettek mindketten, én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magamat, egyedül.
Én azt hittem tudtak rólunk. Hiszen én beszámoltam a családomnak...ezek szerint ő nem tette. De vajon mi oka volt erre?
Szégyelli? Hiszen az egész suli tudja már... Pont a szülők, miért nem?
-Hívd ki a fiamat! -kezdtek el könnyek folyni az édesanya szeméből
Irtózatosan megrémültem. Ennyire nehezen viselné?
-Hölgyem! Kérem ne...
-Nem megmondtam valamit? Takarodj innen! Yoongit akarom látni. -hátráltam meg
-Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! -nyugtatgatta feleségét ömm...fogalmam nincs hogy hívják az urat- Hívd ki a fiamat, Jungkook!? -kérdőn nézett rám, mire bólintottam
Futólépésben eredtem meg, és vesztem el a lakásban. Felrohantam a szobánkba, és megtaláltam az ágyon ülve, körbebugyolálva a fehér takarókkal, reménykedve abban, hogy itt nem fog rátalálni senki. Vagyis gondolom ez járt a fejében.
-Kicsim! Anyukád szólított! -simogattam hátát, amint mellé telepedtem
-Nem fogok lemenni...-zokogott, úgy hogy alig volt hallható mondandója
-Ott leszek veled...nem hagylak magadra, egy percre sem! -pusziltam hajára
-De te nem ismered őket... -szipogott- Apa megfogja érteni...ő mindig is megértett. De anya elviselhetetlen ilyen helyzetekben. Ő nem fogja tudni felfogni, és amíg, és amikor csak lehet keresztbe akar majd tenni. Ezért nem szóltam nekik.
Most már megértettem. Félt, hogy esetleg nem kapunk "áldást", és elveszít, netán eltiltanak egymástól bennünket. Tartott attól, hogy az édesanyja kiátkozza a családból, és nem akarja többé látni majd. Sajnos ez még nincs kizárva.
Nem rosszat akarok neki, de a hölgy kiindulásaiból ítélve, én semmi jóra nem számítok a késő délutáni órákban....
Egér itatás viszont lesz bőven...ebben az egyben biztos vagyok.

Lassan segítettem fel szerelmemet a lepedőhalomból, majd felvett egy melegítő alsót, mely szürke színt mutatott, valamint egy fekete pólót. Én is hasonló, laza öltözéket öltöttem testemre, majd kézenfogva indultunk el a földszint felé, ezzel is jelezve, mi egymáséi vagyunk, nem szakíthat szét bennünket a szülői akarat, semmi féleképpen.
A lépcső aljánál megtántorodott párom, de én húztam magammal. A család is beljebb fáradt, és a konyhában fogadtuk őket. Ők az asztal egyik oldalán ültek, mi pedig velük szemben.
-Mi van Yoonával, Yoongi? -kérdezte a kicsit higgadtabb állapotban lévő anyuka, akit mint fent megtudhattam, Min SunBin-nek hívtak
Az apuka nevét is megérdeklődtem, neki valamiért barátságosabbnak tűnt a megnevezése: Min WooJin.
Az asztal lapja alatt szorítottuk összefont ujjainkat, majd amikor Suga megszólalt, szorított a fogásunkon.
-Mi lenne? ...-válaszolt komoran- ...dobott, mert szerinte már eltávolodtunk, és Jungkook a nekem való...és nem is tévedett.
-Mi az, hogy nem tévedett? Felfogod a szavaidnak a súlyát Min YoonGi? Bátran, és büszkén kitudod jelenteni, itt a szemünk előtt, hogy meleg vagy? Pár hónap leforgása alatt, identitást váltottál? -kezdett hangos kiabálásba
-Igen! Képes vagyok kijelenteni, hogy a fiad meleg! És nem érdekel a véleményed! Magasról teszek rá. Nem tudsz ellene mit tenni!
-Tudod te, hogy mik ennek a kapcsolatnak mondható valaminek a következményei? ...-ismét szünetet tartott- Nem lehet esküvőd...nem lehetsz boldog apuka, mert nem lehet gyereked...és még sorolhatnám. Annyi mindentől megfosztod magad. -borult ki Sunbin
-Mintha azok az embereknek meg lenne tiltva a házasodás, akik a saját nemükhöz vonzódnak...nem mellesleg örökbe is fogadhatunk gyereket, ha annyira vágyunk rá.
-És milyen élete lesz, szegénynek? Kifogják gúnyolni, mert két homokos neveli. -sziszegte a szavakat fogai között, a kissé....kissé nagyon ellenszeves nő
Ha tehetném, rég elküldtem volna melegebb éghajlatra.
-TAKARODJÁL INNEN ANYA! -fakadt ki Yoongi, mire tátott szájjal figyeltem tovább az eseményeket
Erre nagyon, de nagyon nem számítottam.
-Hogy beszélsz te velem? Mocskos kölyök. Ezt tanítottam neked?
-Úgy beszélek veled, ahogy megérdemled. A kutyáddal jobban bánsz, és beszélsz mint velem! Menjél el innen!
WooJin megköszörülte a torkát, és megfogta fia másik kezét, bíztatásképpen.
Feleségét kezdte el kitoloncolni a lakásból. Mikor Sunbin, nagy cívódások közepette elhagyta a házat, WooJin visszafordult, és kedves szavakat intézett felénk.
-Ne haragudjatok meg! Én...én sok sikert kívánok nektek, és bár eléggé furcsa a helyzet nekem is, ugyanúgy fiamként szeretlek, Yoongi! És Jungkook! -szólított meg- Üdv, a családban! -ölelt magához
-Köszönöm, Uram! -hajoltam meg, mire félúton megállított, és kérte, hogy ne magázódjunk, kényelmesebb a tegeződés
Na őőőőő, szimpatikus nekem.

Amint elmentek, hangosan bevágtuk az ajtót magunk után, és Yoongi kisírt szemeibe néztem.
-Fáj? -kérdeztem, de szinte egyértelmű volt
A saját anyja nem áll mellé... siralmas.
-Apával mindig is jobb volt a kapcsolatom... tudtam, hogy ő legalább megért majd. Csalódtam volna benne, ha nem. Anyámtól mást sem vártam...
-Nem lehet, hogy ez egy buta fellángolás volt felőle? -karoltam át derekánál, ő pedig szorosan átölelt
-Nem...ismerem milyen. Ezt teljesen komolyan gondolta...sajnos.
-Majd megbékél idővel...
-Talán...
-Biztosan. Csak kérlek, hogy ne mindenben a rosszat lásd. Mindenki változik...mindenkinek változik a lelke...majd megenyhül.
Nyelt egy nagyot, bólintott, és kifújta a benn tartott levegőjét.
-Befejezzük a halovány vacsit? -halovány mosoly terült el, gyönyörű arcán
Tudom, hogy erőltetett volt...
Esetlen, erőltetett mosoly. Látom rajta, hogy bántja az eset és megviselte. De kit nem érintene rosszul egy ilyen beszélgetés?

*SUGA SZEMSZÖGÉBŐL*

Az ajtótól visszasétáltunk a konyhába, hogy folytassuk a vacsorát...
Bevallom, nagyon rosszul érzem magamat anyám miatt. Mindig is ilyen volt, világ életében, de hogy ennyire ellenem legyen....
Apumban megint nem kellett csalódnom, tudja jól milyen helyzetben vagyok. Ilyen idős korában ő is bi volt. A szülei ugyanezt tették vele, mint velem, csak náluk az egész család elítélte. Aztán amikor (sajnos) feleségül vette anyát, mindenki imádta, szerette. Szerintem gusztustalan viselkedés.
A melegeket miért nem lehetne elfogadni, egyszer, valahára?
Nem vagyunk különbek mi sem a többiektől, csak máshogy fekszünk le egymással, meg nem lehet saját gyerekünk.
Sosem fogom megérteni az ilyenféle embereket....


A vacsorát elkészítve, mindent meg is ettünk, majd egy gyors tusolás után, az ágyban folytattuk a napot. Elég sokáig fent voltunk. Az egész éjszakát végig beszélgettük.
Leginkább én meséltem anyámról, a gyermekkoromról. De bármennyit is beszéltem, ő végighallgatott.
-Éééés, ennyi...-fejeztem be életem történetét....
-Huh...hát nem mondom, érdekes egy gyerekkorod lehetett.
-Inkább unalmas, és rossz...mindez azért mert az anyám egy szörnyeteg...és nagyon sajnálom, hogy megkellett ismerned.

26. fejezet: Forever / Örökké

*Két hónappal később*

*Suga szemszögéből*

Egy hete nem találkoztunk. Összevesztünk. Kikelt magából, őrjöngött, és mániákusnak nevezett. Sajnos mindezt...jogosan.

Néhány héttel ezelőtt, egyre kevesebbet volt velem. Mintha kezdtünk volna eltávolodni. Hozzám költözött, ketten éltünk itt már régebb óta nálam, a lányok pedig átvették a szerződést Jungkooktól, és most ők bérlik lakását.

Minden olyan jól ment. Boldogok voltunk, minden nap együtt mentünk fürdeni, mindent együtt csináltunk. Egyszóval: összenőttünk.

Meg volt az a bizonyos kötelék, mely elengedhetetlennek bizonyult. Szoros kapcsolatban álltunk, mint még eddig bárki mással soha.

De az utóbbi időben, mindig programja volt, akárhányszor csak együtt akartam vele lenni.

Kombinálni kezdtem a dolgokat...

Talán munkába állt. Bizonyára nem így van, hiszen eléggé lusta, és ezt amúgy sem titkolná. Lehetséges, hogy magántanárhoz jár...Bár sosem érdekelték különösebben a jegyei.

Talán...talán megcsal!? Van valakije?

Nem tudom róla elképzelni, hogy itt hagy. Annyira elhitette velem, hogy szeret. Mindenben mellettem állt. Kitartott mindvégig, és várta, hogy egyszer csak majd azzal fogadom, hogy a nyakába ugorva teperem le, hogy igen, készen állok életünk első, közös együttlétére.

Nem! Egyszerűen lehetetlen, hogy megcsal.

Mégis...mégis ez bizonyult reálisnak. Talált helyettem mást, aki szebb, aki jobb, és aki...lány.
Bármennyire szerettem volna azt gondolni, hogy csak én létezek számára, nem ment.

Az egyik nap, amikor fáradtan, egyedül értem haza az iskolából, közeledve a ballagáshoz és érettségihez, ledobtam magam a kanapéra és csak vártam, hogy ő is megjelenjen, és elbeszélgethessek vele. Ki kell derítenem, milyen nyomós oka van a távollétére.
Pihengettem, lézengtem, tördeltem ujjaimat az ideg hatására, mikor ajtó nyitódás volt észlelhető.
-Szia! -köszöntött, de én nem szóltam semmit, csak elé lépve kiadtam magamból mindent
-Szia!? Csak ennyire telik? Jungkook nézz már magadba! Én tiszta szívemből szeretlek, és ezt kapom vissza!? Itt hagysz, elhagysz...megcsalsz! Mindezt feltűnően, hátha végre megteszem ezt a lépést, nem igaz!? Nem így van? -üvöltöttem torkom szakadtából, majd egy-egy meleg, sós könnycsepp is legördült arcom bőrének felületén
-Miről beszélsz? -állt teljesen értetlen tekintettel, szemei ki voltak kerekedve, és meg kell hogy mondjam, jól színészkedett
-Ne nézzél madárnak! Minden egyes áldott adott nap, egyedül jövök haza, és szarsz a fejemre. Te mindig későn vágódsz be! Mi ennek az oka? Miért hagytad el azt az embert, aki a legjobban szeretett? Vágytam rád, vártam rád, harcoltam érted, ha kellett és...-közbe vágott
-Yoongi befognád? Ki a faszom csal meg? Szeretlek, és nem tudom mire volt ez jó! Ha annyira tudni akarod, Jiminnek segítettem a tanulásban, hogy ne húzzák majd meg érettségin. V is egyedül járkált haza állandóan, egyedül volt a napokban, és ő sem tudta hol van a párja. Mégsem vádolta meg minden értelmetlen dologgal, és nem vesztette el a bizalmát. Te meg...hogy képzelhetsz olyat, hogy megcsallak? Azt hiszed csak te küzdöttél a kapcsolatunkban? Hm? Mert ha így gondolod, kurva nagyot tévedsz! Mindenben melletted álltam, kihúztalak a bajból, és ezt kapom vissza? Üldözési mániád van? Mániákus lettél? -kisebb szünetet tartott- Jobb lenne, ha kicsit szüneteltetnénk a kapcsolatunkat. El kell gondolkodnom, hogy akarok-e még egyáltalán valamikor is a szemedbe nézni!

Sarkon fordult, és elment.

***

Egy hete nem láttuk egymást, csak az iskolában. Borzasztó érzés. A lelkiismeretem mardos. Szörnyű egy ember vagyok.

Mindezidő alatt megtudtam, hogy Jiminnél és V-nél tengeti mindennapjait.

De az őszintét megvallva, minden este vártam, hátha bekopogtat, hogy igen, megbocsájt. De nem.

Nem történt meg a csoda, és talán sohasem fog. Rettentően dühös vagyok magamra. A pokolig kívánom az egész lényemet. Egy áldott jó, kedves, odafigyelő, szerető emberről, ilyen dolgokat feltételeztem. Hányingerem van magamtól.

Szombat van.
Két nap múlva ballagás, utána egy hétre rá érettségi, de nem tudok odafigyelni a tanulásra.
A délelőtt folyamán itt volt nálam Junghwa és Yoona, akik szépen kioktattak immáron harmadjára. Teljesen igazuk volt. Eldobtam magamtól egy olyan embert, aki mellettem állt. És ő soha nem feltételezett volna rólam ilyeneket.

***

#Hétfő#

A ballagásunk hamar eltelt. De szörnyű volt, számomra. A szüleimnek nem mutathattam be, hiszen nem volt rá lehetőségem, mivel jelenleg nem alkottunk egy párt.
Mögöttem sétált, kezei épp hogy csak érintették zakóm felszínét, de az is felperzselő volt. Istenem, miért szeretem ennyire, és miért voltam ekkora barom?
Mikor az osztályfőnökünktől elbúcsúztunk, mindenki hazament. Sajnos én ismét egyedül. Egy gyors ruhaváltás, ajándéklepakolás után, úgy döntöttem, ha már nincs jobb dolgom, elkezdek tanulni az érettségire. A jegyzeteim felé görnyedve, látásom elhomályosult, majd a másik percben hevesen zokogtam, áztatva a füzetek vonalas lapjait.
Lassan álltam fel az ágyamból, és néztem körül szobámban.
Az ágyam. Mindennap itt ébredtünk egymás mellett, összebújva, reggeli csókkal kényeztetve egymást. Milyen régen volt már.
Tekintetem az íróasztalra vándorolt tovább. Itt közölte velem először, mennyire is szeretne lefeküdni velem. Ujjaimat végighúztam a berendezésen, majd újabb könnycseppet morzsoltam el.
Lábaim maguktól vitték testemet tovább az ajtóhoz. Oh, hányszor is tapasztott rá. Durván feszítettem hátra fejemet mindig, hogy nyakamat csókokkal halmozza el.
Most csak odasétáltam, háttal neki dőltem a nyílászárónak, és lecsúsztam guggolásba, onnan ülésbe tornáztam magam. Térdeimet felhúztam, karommal átkulcsoltam őket, és rájuk hajtva fejemet kezdtem el újra zokogni, itatni a lábamat fedő farmer anyagot.
Annyi közös emlékünk van.
Szinte észre sem vettem, hogy önkívületi állapotomban álltam a nappali kanapéja előtt, ahol...ahol az első csókunk volt. Itt kezdődött minden...az egész kapcsolatunk. Amikor lágyan, és félénken tapasztottuk egymásnak ajkainkat. Felbecsülhetetlen érzés volt. Most pedig, ez egy felbecsülhetetlen emlék.

Összerogyva a heverő előtt adom ki magamból a feszültséget, sírás útján. Iszonyatosan fáj, hogy elhagyott, ha nem is örökre, erre a kis időre is.

Gondolkodásomból, zokogásomból, "depressziómból", az ajtón való hangos dörömbölés szakított ki. Erőtlenül sétáltam el a bejáratig, majd a kulcsot elfordítva a zárban, kinyitottam azt...

*Jungkook szemszögéből*

Az ok, amiért elhagytam!?

Mindössze csak annyi, hogy nem bízott bennem. Megvádolt olyan dologgal, amit sosem tennék meg. És nem mellesleg: azt mondta, nem szeretem. Ez tette be nálam a kiskaput.

Kegyetlen érzés ölelt fel, de megbirkóztam vele.

Tudtam, hogy nagyon átkell gondolnom: megbocsájtok-e, vagy sem.

Nem akartam véget vetni a kapcsolatunknak, és talán nem is tudtam volna, hiszen ő az akit szeretek, nekem rá van szükségem. A kérdés, hogy mennyi időbe fog ez telni.

***

#Hétfő#

Elérkezett a ballagásunk napja. 

Hogy őszinte legyek, nem vártam. Itt terveztem bemutatni a családomnak Yoongit, de ebben a fennálló helyzetben, nem a legmegfelelőbb lenne. Nem is szóltam nekik semmit róla, csak annyit, hogy van ő nekem. 

Éppen az öltönyömet vettem fel, amikor a Jimin kopogtatott be a vendégszobába, melyet én birtokoltam.

-Gyere!

Belépett, és teljes öltözékében leült az ágyra.

-Hogy érzed magad? -kérdezi, mintha egy csöppnyi félénkség is rejtőzne hangjában

-Mármint?

-Tudod mire gondolok...-forgatta szemeit

-Sehogy. A döntésemet még mindig nem tudom biztosra, és nem vagyok valami jól, főleg, hogy én fogok mögötte vonulni. -szusszantottam, majd a plafont skandálva elmélkedtem magamban tovább

-Értem! Nekem tudod mi a véleményem! Most viszont induljunk. -bólintottam, majd elindultunk gyalog az iskolába

Az épület parkolója tele volt, az utca le volt zárva, és az út szélén is járművek álltak. 

Hamar megtaláltam családomat, és  üdvözöltem őket. 

Lassacskán elkezdődött a ceremónia. Borzasztóan sokat beszéltek, búcsúzkodtak, de amúgy aranyos volt. Mikor megkaptuk a tarisznyáinkat, és virágainkat, a családok, és hozzátartozók következtek az ajándékozásban, majd kezdetét vette az, amire talán már "mindenki" várva várt.

Elkezdődött a ballagásunk. Feszengve fogtam, inkább helyeztem rá Yoongi vállára tenyeremet, és úgy sétáltunk. Osztályfőnökünk, igazgatónk, és polgármesterünk kíséretében jártuk körbe az iskolát, és annak környékét, majd sor következett a búcsúzkodásra, köszönetnyílvánításra.

Mikor már végre mindennek vége lett, a két barátom kíséretében, virágok tengerével sétáltunk "haza". Amíg ballagtunk, és mentünk otthonunkba jöttem rá arra, hogy nekem szükségem van rá. Szükségem van Yoongira, és ezt ma közölnöm kell vele. Nem várhatok tovább. Fordított esetben, lehet én is bepánikolnék, és talán én is túlreagáltam volna, valamint kikeltem volna magamból, és hülyeségeket zagyválnék.
Talán egy kicsit még mindig csalódott vagyok, de mindezek mellett, a szerelem elhomályosítja elmém, és csak ő lebeg szemem előtt.
Mikor elértünk Jiminék házához, rögtön lepakoltam kezeimből a virágok százait, valamint a ballagási ajándékaimat, és mentem is átöltözni.
Úgy öltöztem fel, ahogyan a legjobban szerette. Szaggatott farmer, fehér póló, bakancs. Tipikus Jungkook style.
Belenéztem a tükörbe, és eltárgyaltam, hogy kurva jól nézek ki, így a telefonomat magamhoz véve, el is indultam, szinte futólépésben. Az ajtóból még Taehyungék egy "hova mész?"-t kiabáltak, mire én csak annyit mondtam: "Sugához". Ezzel biztosan mindent elárultam.
Megtettem azt a néhány utcányi távot, és a megfelelő házsornál lekanyarodtam. A már nagyon jól ismert épület előtt megállva, heves szívverések közepette sétáltam az ajtó elé, és kezdtem szinte szó szerint dörömbölni rajta. Lábam toporzékolt, egy percre sem bírtam megálljt parancsolni neki. Amikor hallottam bentről, hogy a kulccsal babrál, majd a kilincs lefelé, majd felfelé mozdul, eltátva számat lélegeztem, és vártam, hogy megmutassa magát. Hamar a szemem elé tárult látványa, de nem volt túl felperzselő...inkább...szívszaggató. Szemei alatt táskák voltak, íriszei pirosak, bőre csillogott a nem rég megtörtént (gondolom én) sírástól, mivel a cseppek nyomot hagytak maguk után. A lelkiismeretem vészesen dolgozott, és majd' megszakadt a szívem érte.
Láttam, ahogyan szemei hatalmasra nyíltak ki, amit megmosolyogtam, majd egy lépést téve felé, ujjait összekulcsoltam a sajátjaimmal, és számat ráhelyeztem az övére...tökéletesen egymásra illettek. Érzéki mozgást folytattam, és lágyan alsó ajkába haraptam. Értette a célzást, így azonnal beengedett, hogy ujjainkhoz hasonlóan nyelveink is összekapcsolódhassanak. Szerelmes csókot folytattunk, de meguntam az ajtóban állást, így kezét elengedve, feneke alányúlva kicsit megemeltem, célozgatva arra, hogy ugorjon egy kisebbet, mit meg is tett. A térdhajlatánál elkaptam, ő karjaival átkarolta nyakamat, és úgy vittem be lakásába.
Milyen régen voltam már itt...
Az ajtót berúgtam magunk után, és úgy vittem fel egyenesen a lépcsőn, be a szobájába. Az ágyán füzetek, és könyvek voltak, amiket készségesen elhajigáltam az útból, és azoknak a helyére fektettem le testét. Elengedtem ajkait, és mélyen a szemeibe néztem.
-Szeretlek! És megbántam hogy elhagytalak! Remélem meg tudsz bocsájtani!
-Te bocsáss meg nekem! Nagyon szeretlek! Mindennél, és mindenkinél jobban! Örökké! -suttogta, el-el csukló hangon
Szemeim könnybe lábadtak szavai hallatán, arcát megsimogattam, és homlokon csókoltam!
-Örökké! -leheltem ajkaira, és újra megcsókoltam.

3. fejezet: Szomorúság, boldogság, zavarodottság...

Sziasztook!

Ismételten egy új résszel érkeztem hozzátok.

Mint már azt a facebookos posztomban is írtam, ugrunk egy kicsit az időben, egészen pontosan Jimin érkezéséig, vagyis 2 hónappal később fog ez az egész játszódni.

Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást!:)

**Két hónappal később**

*Jimin szemszögéből*

Egész testemben remegek a dühtől. Úgy érzem felrobbanok a méregtől, mégis a sírás kerülget.

A nevem Park Ji Min.

18 éves, Busan-i srác vagyok és épp most tagadtak ki saját otthonomból.

A megtakarított pénzemből intéztem egy albérletet Seoul-ban. Már a sulim is meg van. Ijesztő hogy csak úgy belecsöppenek mindennek a közepébe, de nem tehetek mást.
És hogy miért is kell elcuccolnom a szüleimtől!?
Azért mert elkezdtem vonzódni a férfiakhoz.
A családomtól más reakcióra számítottam, azt hittem elfogják fogadni a fiukat olyannak amilyen, de nem így történt. Hatalmasat csalódtam bennük!
Emiatt van a nagy düh kirohanásom.

Minden hozzám közel álló tárgyat, ruhát, és ékszert belevágtam a bőröndömbe, majd köszönés nélkül távoztam. Az ajtót hatalmas erővel vágtam be magam mögött...talán még a lakás is beleremegett.
Csak mentem előre, és gondolkodtam, míg a reptérig nem érek.
Szerencsémre annyi gerinc még volt a szeretett anyámban, hogy kapjak 2 napot a dolgok elintézésében, hogy legyen hol laknom, legyen iskolám. Ennyit tiszteltem benne...semmi többet.

Az apám míg én otthon voltam, haza sem jött. Nem tudom hogy hol tartózkodott, de nem érdekelt.

És hogy miért nem!?

Azért tettem rá, mert amikor kimondtam, hogy bisex vagyok, egy akkorát kaptam tőle, hogy beleszédültem...és ez fájt a legjobban lelkileg, és testileg is.

Én már aznap elakartam húzni a picsába, amikor elárultak...csak nem tehettem. Azért mégsem mehetek egy számomra teljesen idegen városba, úgy, hogy semmim nincs.

Szerencsémre gyorsan találtam a világhálón, egy élhetőnek kinéző albérletet. Felhívtam rögtön a tulajt, akivel lerendeztük a dolgokat. Jófejnek tűnt.

Új otthonom elintézése után, néztem egy gimnáziumot. 

Három is volt a városban, így kiválasztottam tetszés alapján...na meg tanulmányi eredményem szerint a megfelelőt. 

Nem tanultam túl sokat, csak dolgozatokra. A hármas, és négyes átlag között ingadoztam, ami nekem tökéletesnek látszott. Természetesen az egykor még szeretett szüleimnek ez sem felelt meg.

De hogy őszinte legyek? LESZARTAM!....MAGASRÓL!

Már az úton sétáltam, majd az órámra néztem. Alig volt fél órám, hogy odaérjek a reptérre, így fogtam egy taxit, aki csekély mennyiségű pénzért el is fuvaroztatott.
Rohantam jegyet venni, majd lecsekkolni.
Nem kötöttek bele semmimbe, ezért gyorsan mehettem is tovább. Volt még pár percem, és úgy döntöttem helyet foglalok egy padon.
Nem időzhettem öt percnél többet, mivel a hangosbemondóban meghallottam a járatomat, és mentem is a repülőhöz.

Útközben a telefonomon nézegettem a családi képeket. Egy idős hölgy ült mellettem, a ki halkan kezdett hozzám beszélni.
-Igazán szép a családja, Fiatalember!
Belegondoltam, hogy mennyire szörnyű lesz az életem szülők nélkül.
Teljesen újjá fogok születni. Semmi nem lesz a régi.
Részben jó is volt ez, hiszen megismerkedhetek majd másokkal, talán barátokat is szerezhetek, és lehet találkozok majd a nagy Ő-vel is.

Nem tudhatni mit hoz a jövő.
A néni mondatát érlelgettem, forgattam fejemben, majd megjelent néhány könnycsepp arcomon, amiket igyekeztem letörölni ujjaimmal.
Az ablakon kifelé tekintve szállt álom pilláimra.

A bemondó hangjára ébredtem. Leszálláshoz készültünk, mire görcsbe rándult gyomrom.
Bevallom, féltem az új környezettől.
Az utasok bekapcsolták öveiket, és vártak, míg el nem értük a szilárd talajt, ahogyan én is. Mikor már csak gurultunk a kifutón kikapcsolhattuk magunkat, majd egyre lassabb lett a gépezet, míg meg nem állt teljesen. Az ajtók egyenletesen nyitódtak le, és az utasok pedig felsorakoztak azokban. Lassan sétáltunk le a meredek lépcsőfokokon, majd amikor talpaim megérintették az aljzatot, hajamba túrva, egy mély levegőt vettem.
-Új környezet...új emberek...új élet...-motyogtam, mire elindultam
Zsebemből elővettem a cetlit, amire az albérletem címe volt felírva. Lassan battyogtam ki a reptérről, majd az utcán fogtam egy taxit újra, és megadtam neki az úti célt.
Elvitt a kiadott helyszínre, fizettem és kiszállva a sárga színű járműből, körültekintettem. Végig mértem a házat. Nem volt szép, de csúnya sem. Barackvirág színűre volt festve, amihez egy sötétbarna bejárati ajtó párosult. Az igazat megvallva, így jobban megnézve nem mondható csúnyának. De majd meglátjuk belülről.
Közelebb sétáltam a bejárathoz, majd a kilincset lenyomva ráébredtem, hogy nem telefonáltam a tulajnak, és így nincs kulcsom, az ajtó pedig egyértelműen zárva álldogál.

-Aish! -a homlokomra csaptam és a zsebemből előhúztam szürke színű mobilomat, amit egy sötétkék tok védett.
Megkerestem a megfelelő számot, és elkezdtem tárcsázni, mire a fülemre raktam a készüléket.
-Igen!? -szólt bele egy mély, mégis kedves hang
-Jónapot! Intéztem magánál egy albérleter, itt Seoulban, és a kulcsokat szeretném megkapni, mellé pedig az iratokat!
-Öhm...igen! Park Ji Min!?
-Igen! -bólintottam is egyet, de ezt ő nem láthatta
-Rendben! Annyi probléma van, hogy én épp a munkahelyemen vagyok, és csak egy fél óra múlva tudok elindulni. Megtudna várni?
-Persze! Itt leszek a címen és várni fogom!
-Ott leszek!

Ezzel leraktuk a kagylót.

-Vajon hová is mehetnék!? -mondtam orrom alatt, halkan

Leültem a lépcsőre, és nézelődtem. Elmerengtem a tájban, és csak gyönyörködni tudtam. Gondoltam hogy szép hely ez, de hogy ennyire!?

Lassan, de eltelt a fél óra, és rá tíz percre meg is jelent a kissé kopaszos, középkorú férfi.
-Jónapot! -hajoltam meg előtte illedelmesen - Örülök a találkozásnak!
-Részemről a szerencse Park Ji Min!
Elmosolyodtam, majd előhúzott néhány kis fém tárgyat a zsebéből. Ezek voltak a kulcsok. Kezembe adta, majd elmagyarázta a papírokat, hogy mi micsoda.
Mindenre csak helyeslően bólogattam, és mikor végzett mondókájával, elköszöntünk, én pedig a kulcsokat megszorongatva, a megfelelőt beledugtam a zárba, és lassan elfordítottam. Hallattam a kattanást, ami jelezte, hogy kinyitódott az ajtó. A kilincset lenyomva elidőztem, végül betoltam a szerkezetet. Először jobb, majd bal lábammal mértem fel a terepet. Mikor teljes testemmel bent voltam, melegség árasztott el. Jó illat volt, és kellemesen csalódtam.

Szép konyhabútor tárult elém, ami sötét barna színben pompázott. Megkell, hogy jegyezzem, remekül ment a drappos falhoz.
A bőröndjeimet ott hagytam az étkezőasztal mellett, és tovább mentem, hogy megnézzem, miket tartogat még a ház. A konyhából egy boltíven átlépve, a nappaliban találtam magamat. Szintén gyönyörű, fekete bőr ülőgarnitúra ékeskedett a szoba közepén, ami nagyon nagy összhangot alkotott a vörös falakkal.

Imádom ezt a lakást... már! És ez az én otthonom! Megkell beszélnem a tulajjal, hogy ezt megakarom venni! A magaménak szeretném tudni!
Teljesen!

Gondolatmenetemet megszakította a kíváncsiság, így egy fehér ajtót nyitottam ki. Még szebb látvány tárult elém. Ez volt a hálószoba, ami nem is akármilyen volt.

Nem mondható emeletnek, inkább csak valamiféle kis emelvénynek, amin elhelyezkedett az alapja. Ami pedig a fehér, magas lap mögött volt, mindenen túl tett.

A fal citromsárgában pompázott, étcsoki barna színű ággyal. Egy lap TV pihengetett a falra szerelve, és egy szintén sötétbarna szekrény ácsorgott a sarokban.
Még jobban a szívemhez nőtt ez az épület.
Végül kilépve a hálóból, egy utolsó ajtón kellett bekukucskálnom, ami pedig a fürdő volt.

Fekete harmónika ajtó lett felszerelve, amit eltoltam oldalra és beléptem ide is.
Elámultam...minden kék színű volt.
A csempe, a mosdókagyló, a WC.
Ez valami káprázatos.
Körbejártam még néhányszor otthonomat, és elkezdtem kicuccolni.

Boldog voltam.

Minden szomorúság eltávozott belőlem.

Végezve a pakolászással, költözködéssel, behuppantam az ágyba és gondolkodni kezdtem.
-Holnap első napom az új suliban! Nem lesz gáz! Menni fog! -szorítottam ökölbe kezemet, ezzel is nyugtatva magamat
Agyalásomból gyomrom korgása zökkentett ki, de nem volt kajám. Eszembe jutott, hogy a sarkon volt egy kisbolt, ezért ez most pont kapóra fog jönni nekem.
Az ajtóhoz sietve felöltöztem, majd elmentem.
Elsétáltam a sarokig, majd bementem a kis üzletbe.
Jártam a sorokat, és egy helyen annyira elmerengtem, hogy belebotlottam egy fiúba. Amint gyönyörű szemeivel rám nézett, elakadt a szavam, és csak egy gyors "Bocsi" hagyta el ajkaimat.
, azt is össze-vissza elbagadoztam. Az eset után gyorsan fizettem, és siettem haza.
Az otthonom ajtaján berontva, visszazártam azt, majd levetkőztem, és rátenyereltem az asztalra.
-Jimin! Ne ezen járjon az eszed! Gondolkodj! -mondogattam

Végül agyalás közben ültem le az asztal mellé enni, amit egy forró fürdőzés követett.
A hálóba vettem az irányt, ahol felhúztam ágyneműmet, majd pizsamámat magamra aggatva bebújtam a pihe, puha, meleg, hívogató kényelmetességbe.
Hahh..rég voltam már ilyen boldog és mégis összezavarodott....