6. fejezet: "Bűvös" szavak

Sziasztook! Végre meghoztam a 6. részt is. 

Elég tartalmasnak bizonyul!

Remélem tetszeni fog!

Olvassátok!! :))

*Jimin szemszögéből*

Szörnyű fejfájással ébredtem fel. Hirtelen homlokomhoz nyúltam, mert nagyon kellemetlen érzés nyilallott belső üregembe. Lábaimat letéve a padlóra, kikecmeregtem, majd a kilincs köré fonva ujjaimat, lenyomtam azt, és magam felé húzva kinyitottam. A nappaliba jutottam ki, ahol V még javában aludt. Kedves tőle, hogy „ápolgatott” engem. Gondoltam felébresztem, és tájékoztatom, hogy én már ébren vagyok. Tervemet teljesítve, lassan közelebb lépkedtem, majd kezemet puha vállaira téve rázogattam meg óvatosan, majd végig simítottam selymes bőrén. Mennyei volt. Amikor kinyitotta sötétbarna, gyönyörű szemeit, rámosolyogtam, amit gyorsan viszonzott is, bár az övé kicsit esetlen volt, tekintve, hogy most ébredt fel.
-Jó reggelt!
-Neked is! -mondta egy hatalmas ásítás közepette, amit a karjába próbált fojtani – Jót aludtál?
-Igen! Csak...kicsit...kicsit nagyon fáj a fejem. Erősen másnapos vagyok. -nyúltam tarkómhoz, megbirizgálva hajamat
-Hm...értem.  Adok gyógyszert, csak megpróbálok feleszmélni.– telefonjáért nyúlt, majd ahogyan az íriszeibe világított az éles fény, elkezdett hunyorítani – Gondolom suliba nem megyünk, ugyanis már lement az első két óra.
-Jól sejted! -kuncogtam, majd ő is elmosolyodott – Most mi a baj V!? Furcsa vagy...és ne gyere azzal, hogy még csak most keltél fel, mert nem veszem be, hogy ez áll a dolog mögött.
Felsóhajtott, majd résnyire nyitotta szét ajkait, mintha mondani készülne valamit. Összerándult a gyomrom, hiszen féltem, hogy valami oltári nagy baromságot csináltam az este folyamán. Nem emlékeztem semmire, így tartottam mondanivalójától.
-Jimin! Hogy...hogy...ömm...a kérdésedre válaszoljak! Én...én...nem hagynálak el akkor sem ha meleg lennél. Elfogadlak olyannak amilyen vagy. Vagy lennél. Tehát...nem zavarna.
Ijedt pillantást vetettem felé, majd felhúztam szemöldökömet és összeráncoltam homlokomat.
-M...m...miről beszélsz? -dadogtam
-Te kérdezted tegnap...és nem tudtam, hogy komoly kérdés volt-e vagy nem...és én csak választ adtam. -beszélt értetlenül
-M...mégis mit kérdeztem?
-Ömm... Felejtsük el, jó? -zavartan tekintgetett jobbra és balra, csak éppen rám nem
-Nem! Nem felejtünk el semmit! -erélyesen rászóltam, majd közeledve hozzá kezeit lefogtam
-Szállj le rólam kérlek, és hagyjuk ezt. Ez neked is és nekem is eléggé kínos pillanat! -szorította össze fogait, és egy erőteljes mozdulattal felült, majd lelökött magáról
Mire feleszméltem fel is állt, és indult volna a konyha felé, de csuklóját elkapva visszarántottam és az ölemben foglalt helyet. Életem egyik legkínosabb pillanata volt ez a sok...inkább rengeteg közül. Hirtelen kimásztam alóla, így feneke a kanapén landolt, de a karját továbbra is markoltam.
-Tae! Kérlek! Tudnom kell mit műveltem!
-Jó! Ha annyira tudni akarod, akkor elmondom...! -sóhajtott, majd csak egyszerűen kimondta – Megkérdezted, hogy mit szólnék ahhoz, ha meleg lennél! Én pedig erre megadtam a választ. Viszont én is kíváncsi lennék arra, hogy miért kérdezted! -vont kérdőre
Kisebb sokkot kapva ültem mellette, és emésztgetve szavait kezdtem a saját mondandómba.
-Én sajnálom de...de nem tudom mi ütött belém. Biztos csak az alkohol hozta ezt ki belőlem.  -próbáltam menteni helyzetemen, ami látszólag sikerült
Már csak azt lenne jó tudni, hogy csak mutatja, hogy elhitte, vagy tényleg.
-Semmi baj! Nem a te hibád! Mindenki mond butaságokat, amikor ittas. -kacsintott, majd összeborzolta hajamat
Én csak rámosolyogtam, majd felálltunk és kisétáltunk a konyhába.
-Jó lesz ha virslit csinálok reggelire? -kérdezte felém fordulva
-Persze! Tökéletes! -vigyorodtam el
Berakta a mikróba a kis rudakat egy tányéron, és vártunk a jelzésig. Hamar csilingelt a kis szerkezet, ami jelezte, hogy kész a kaja. Odalépett, kinyitotta a mikró ajtaját, és benyúlt a tálért. Lerakta az asztal közepére. Felajánlotta, hogy menjünk vissza a nappaliba és nézzünk közben TV-t amibe bele is egyeztem. Visszasétáltunk, majd leültünk a puha kényelmetességre. Nevettünk a műsorokon, kommentáltuk, szinkronizáltuk egyedien, de egy telefoncsöngés megzavart minket. Felvettem a mobilt, majd beleszóltam.
-Igen!?
-Jimin!? Kisfiam! Te vagy az? -szólt bele egy ismerős hangú nő
-Anya! Mégis mi a szart akarsz tőlem!? Hagyjál békén! Nem akarok veled beszélni!
-De...-nem hagytam hogy bármit is mondjon, mert rányomtam a kagylót
Ledobtam a készüléket a dohányzóasztalra, V pedig kérdő tekintettel meredt rám és telefonomra felváltva.
-Ez mi volt!? -kérdezte meg
-Az anyám...én soha többé nem akarok velük kapcsolatba lépni...SOHA! -emeltem volna ki az utolsó szót, ha nem csuklik össze a hangom és elő nem tör belőlem a zokogás
Csak bőgtem, mint egy négy éves akitől épp most vették el a csokiját. Felkavartak az események, és a „száműzetésem” óta is csak egyszer pityeredtem el, a repülőn.

Úgy éreztem muszáj kiadnom magamból a feszültséget.
Ahogy könnyeimmel küzdöttem, Tae közelebb húzott magához, és szorosan megölelt, majd mély, búgó, duruzsoló hangon próbált nyugtatgatni. Azt éreztem, hogy benne igaz barátra találtam, aki mindig kitart majd mellettem.

Tudom hogy így lesz.
-Jimin! Nem akarok tolakodó lenni! De nem szeretnéd elmondani, hogy miért küldtek el otthonról? -kérdésére újra lejátszódott bennem az egész jelenet a családommal...

*Elhatároztam magamat! Igen! Végre összeszedtem az erőmet, gondolataimat és érzéseimet és kész vagyok arra, hogy bevalljak mindent. Elfogom mondani a szüleimnek, hogy bisex vagyok. Nem titkolom tovább! Megbízom bennük és tudom, hogy nem fognak elárulni. Lehet nem értékelik majd úgy, ahogyan én számítok rá, de tudom, hogy nem okoznak csalódást.
Ezekkel az elhatározott gondolatokkal elindultam a háló felé. Szüleim éppen egy üzleti vacsorára készültek. Az ajtófélfának dőltem...megvárom míg észre vesznek. Tekintetükre lassú mozdulatokkal léptem közelebb hozzájuk.
-Anya! Apa! Mondani szeretnék valamit!
-Mondd Jimin! De gyorsan! Nincs sok időnk! -mondta szigorúan apa
-Nem fogok köntörfalazni...csak kimondom egyszerűen! Én...én vonzódom...a...a férfiakhoz is. Azt hiszem! Anya értetlenül bámult rám, majd kinevetett miszerint ez egy nagy hülyeség és nem kellene ilyennel viccelnem.
Elkezdtem magyarázni nekik, hogy ez az igazság, és ez ellen nem tudnak semmit tenni, ahogyan én sem, de mindketten annyira kiakadtak, hogy nem bírták elviselni jelenlétem, így egy szóval eltanácsoltak otthonról.
Amikor kimondták azt a szót...azt a ronda, és csúnya szót, hogy „takarodj”!
Összeszorult a szívem, és nem éreztem magam körül szeretetet. Mintha megszűnt volna létezni ez a fogalom.
Nem fogtam fel a dolog súlyát! Csak rohantam szobámba összepakolni legértékesebb holmijaimat, majd intézni kezdtem a fontos dolgaimat.
Olyan időpontot választottam távozásomnak, amikor nem kellett a szülőkkel találkozni, majd jöttem...jöttem és csak annyit tudtam, hogy mi lesz a célom. Az ideiglenes megállóm, ami valószínűleg nem kevés ideig fog majd otthonomként szolgálni.*

Visszaemlékezésemből barátom zökkentett ki.
-Jimin! Jól vagy!? Mi a baj? -aggódóan bámult, miközben vállamat simogatta
Én csak zavartan pillantottam el a szoba másik felébe. Mintha tudomást sem vennék arról, hogy most ketten vagyunk a lakásban.
-Nos!? -húzta fel egyik szemöldökét- Nézd! Bármi van elmondhatod! Nem foglak sem elhagyni, sem pedig cserben hagyni! Én itt maradok neked, mint egy barát, és mint egy testvér! Csak bízz bennem!
Sóhajtottam, és szemeim újra pirosodni kezdtek. Második fázisként csillogás szökött beléjük, majd kis cseppek jelentek meg arcomon. Egyenetlenül potyogtak le a könnyeim bőrömön. Igyekeztem ujjaimmal gyorsan eltüntetni őket, ami többé, kevésbé sikerült is. Összeszedtem gondolataimat, hiszen most jött el az a pillanat, amikor lehetetlen kikerülni a helyzetet. Hazudni ocsmányság lenne tőlem, viszont elmondani nem ebben a helyzetben terveztem megkísérelni. De nincs visszaút. Ha most nem mondom el, talán nem fog bennem bízni többé.  Ezt pedig nem akarom átélni. Nem akarom megtudni milyen érzés, ha valaki itt hagy. Nem régóta ismerjük egymást, pontosabban körülbelül két napja, de már is szoros vonzalmat, és még inkább kötődést éreztem.
Végül mikor a sírást is abbahagytam, elhatározva magamat kezdtem bele a mondandómba, ami számomra kínos volt, mégis egy megkönnyebbülés.
-V! Én... Nem tudom hogy mondhatnám ezt el neked.
-Még mindig nem muszáj, ha nem akarod, viszont nagyon szeretném már tudni az egészet. Zavar, hogy egy telefonhívás is ennyire kiakasztott kettő nap után. Mi lesz később? Mi lesz akkor ha eltelik több hónap? Elkell mondanod, hogy tudjalak támogatni, és a segítségedre legyek! -magyarázta
Bólintottam, majd ránéztem és mély levegőt vettem.
-Én...engem azért küldtek el...mert....
-Mert? -kérdezte feszült, rekedtes hangon
-Mert vonzódom a saját nememhez is!

Amint kimondtam a bűvös szavakat, melegség árasztotta el testemet, és megnyugvás. Mégis ideges voltam, hogy mit fog válaszolni. Nem akarok benne is csalódni.

Válaszáig egyetlen szó keringett fejemben, mégpedig az, hogy "kimondtam".

*V szemszögéből*

Jimin ébresztgetésére keltem, amint finoman rázogat, és végig simít karomon. Kirázott a hideg tapintására. Jó érzés volt, hogy valaki törődik velem.
Lassan nyitottam ki íriszeimet, és kukucskáltam álmos tekintettel pilláim alól. Amint megláttam elmosolyodtam, de megelőzött. Aztán eszembe jutott a tegnap este, és az a „misztikus”-nak mondható, rejtélyes, furcsa, és leginkább meglepő kérdés. Megkell tudnom, mire volt ez jó. Vagy talán hagynom kellene az egészet?

Mindegy...majd ahogy hozza a helyzet.
-Jó reggelt! -köszöntött a reggeli rekedtes, álmos hangján
-Neked is! Jót aludtál? -érdeklődtem
-Igen! Viszont kicsit...kicsit nagyon fáj a fejem. -csúsztatta ujjait tarkójára
-Értem. Adok gyógyszert csak megpróbálok normálisan felébredni!
Telefonomért nyúltam, majd kezembe vettem, és feloldottam a kijelzőt. Éles fénye szemembe világított, így kicsit hunyorogni kezdtem.
-Gondolom a sulit kihagyjuk ma, ugyanis első két órát már alapból lekéstük!
-Jól sejted! -kuncogott, mire én csak egy erőltetett mosolyt mutattam felé
Észrevette, hogy valami nem oké, mert furcsán nézett szemeimbe, én pedig szinte rá sem mertem pillantani.
-V! Mi a baj? Nagyon fura vagy, és ne mondd, hogy ez csak a reggel hatása, mert hülye nem vagyok én sem! -fogta meg karomat
Kis résnyire nyitottam szét ajkaimat, majd rájöttem, hogy igen Kim Taehyung, nem bújhatsz el a válasz elől.
-Jimin! Hogy...hogy...ömm...a kérdésedre válaszoljak! Én...én...nem hagynálak el akkor sem ha meleg lennél. Elfogadlak olyannak amilyen vagy. Vagy lennél. Tehát...nem zavarna.
Nagyon nagyra kerekedtek szemei, és egy nagyot is nyelt, én pedig megrémültem.
Gondolom, hogy nem az és hogy az alkohol beszélt belőle, de azért kétely is van bennem, hiszen ott van az a bizonyos „Mi van ha!?”.
Pár perces néma csönd után kezdett értetlenkedni.
-M...m...miről beszélsz? -dadogott
-Te kérdezted tegnap...és nem tudtam, hogy komoly kérdés volt vagy nem...és én csak választ adtam. -válaszoltam kissé értetlenül
-M...mégis mit kérdeztem? -remegő hangon folytatta a beszélgetést
-Ömm... Felejtsük el, jó? -zavartan tekintgettem jobbra és balra, csak éppen rá nem
-Nem! Nem felejtünk el semmit! -erélyesen rám szólt, majd közeledve hozzám kezeimet lefogta
-Szállj le rólam kérlek, és hagyjuk ezt. Ez neked is és nekem is eléggé kínos pillanat! -szorítottam össze fogaimat, és egy erőteljes mozdulattal felültem, majd lelöktem magamról
Már indultam volna a konyha felé, de csuklóm köré fonta ujjait és visszarántott, majd az ölébe huppantam le. Nem volt kicsit sem kellemes, és zavartalan pillanatok egyike. Elkezdtem felállni róla, de ő hirtelen kimászott alólam, így fenekem a kanapén landolt, de a csuklómat továbbra is kitartóan markolta
-Tae! Kérlek! Tudnom kell mit műveltem! -kérlelt
-Jó! Ha annyira tudni akarod, akkor elmondom...! -sóhajtottam majd csak egyszerűen „kiborult” belőlem minden – Megkérdezted, hogy mit szólnék ahhoz, ha meleg lennél! Én pedig erre megadtam a választ. Viszont én is kíváncsi lennék arra, hogy miért kérdezted! -vontam kérdőre
Újabb percek teltek el, a szobát pedig a némaság töltötte el, de ezt megtörte, amikor magyarázkodni kezdett.
-Én sajnálom de...de nem tudom mi ütött belém. Biztos csak az alkohol hozta ezt ki belőlem! -beszélt ijed, és kínnal teli hangon
Beletörődtem a helyzetbe majd egy mosolyt villantottam.
-Semmi baj! Nem a te hibád! Mindenki mond butaságokat, amikor ittas. -kacsintottam, majd összeborzoltam haját
Immáron nyugodtan, és higgadtan mentünk a konyhába, hogy reggelizzünk. Mindketten kiegyeztünk abban, hogy együnk virslit, így beraktam sülni a mikróba néhány percre. Míg elkészült, adtam neki fejfájás csillapítót, mire pedig végeztünk az orvosság bevételével, jelzett a kis szürke készülék, hogy készen van az étel. Kivettem onnan, és az asztalra helyeztem. Hirtelen TV nézéshez lett kedvem, ezért visszamentünk a nappaliba. Leültünk a heverőre, és bekapcsoltam a fekete laptelevíziót.
Nagyon sokat nevettünk a műsorokon. Szinkronizáltuk az embereket egyedi stílusban, mellette még kritizáltuk is nem egyszer az adásokat, mintha mi nagyon értenénk hozzá.

Szórakozásunkat egyszer csak Jimin telefonjának csöngése zavarta meg. Felvette, majd beleszólt.
Én csak hallgattam a beszélgetést, mert nem tudtam mást tenni, de amikor megláttam és hallottam, hogy társamat mennyire felzaklatta a beszélgetés, ijedten és görcsösen pillantottam rá, amint a mobilja a kis barna, kerek dohányzóasztalon landolt. Nem tudtam mire vélni a helyzetet, és gőzöm nem volt, hogy mi lehet a baj...vagyis sejtettem, mert a kis szóváltásból leszűrtem, hogy édesanyja lehetett a vonal másik végén. A nő, aki kitörölte nevét, és személyét a saját fia szívéből, és most karjaim között zokog, vigasztalhatatlanul.

Amikor kezdett megnyugodni, vállát simogatva mertem megszólalni:
-Jimin! Jól vagy!? Mi a baj? -aggódóan bámultam vöröses tincseit, mert szemét nem láthattam
Nem válaszolt. Mintha tudomást sem akarna venni rólam.
-Nos!? -húztam fel egyik szemöldökömet, amikor rám emelte tekintetét - Nézd! Bármi van elmondhatod! Nem foglak sem elhagyni, sem pedig cserben hagyni! Én itt maradok neked, mint egy barát, és mint egy testvér! Csak bízz bennem!
Sóhajtott, szemei pedig újra pirosodni kezdtek. Második fázisként csillogás szökött beléjük, majd kis cseppek jelentek meg arcán...újra. Egyenetlenül potyogtak le a könnycseppek. Nagyon sajnáltam, és nem tudtam, hogy helyes döntés volt-e rákérdezni erre az egészre.
Amikor abbahagyta a sírást, megkönnyebbültem, majd mikor mondandójába belekezdett kíváncsian figyeltem rá.
-V! Én... Nem tudom hogy mondhatnám ezt el neked. -szipogott
-Még mindig nem muszáj, ha nem akarod, viszont nagyon szeretném már tudni az egészet. Zavar, hogy egy telefonhívás is ennyire kiakasztott kettő nap után. Mi lesz később? Mi lesz akkor ha eltelik több hónap? Elkell mondanod, hogy tudjalak támogatni, és a segítségedre legyek! -próbáltam könnyíteni rajta
Aprót bólintott és mélyet sóhajtott.
-Én...engem azért küldtek el...mert.... -itt abbahagyta a mondatot
-Mert? -folytattam
-Mert vonzódom a saját nememhez is! -jelentette ki, végig és mélyen a szemeimbe nézve
Először az futott végig a fejemben, hogy miért nemzavar ez engem?
Utána pedig, hogy hogyan tagadhatták ki ezért?

Furcsa mód, az meg sem fordult a fejemben, hogy ezért netán ott hagyjam a semmiben. Erre gondolni sem tudtam.
-Jimin...én...engem ez nem érdekel. Nekem akkor is a barátom maradsz. Ezen nem fog ez változtatni. Támogatlak, és próbálok segíteni. Csak nyugodj meg.

A mai délelőttön harmadjára is csönd ült az egész szobába, mindaddig míg síró hangja meg nem szakította.

-Köszönöm...én elmondhatatlanul hálás vagyok...köszönöm, hogy...hogy itt vagy nekem. -mondta, el-elcsukló hangon
-Ne viccelj! -szorosan magamhoz öleltem, mert ha folytattam volna beszédemet, engem is elkap a sírás

De...valami oknál fogva  még mindig nem érdekelt, hogy bisex. Vagy az sem ha meleg.
Azt hiszem, ha más mondta volna ezt ki a srácokon kívül, biztos nem közeledtem volna így senkihez.
Viszont Jimin más. Ő egyszerűen olyan érzést vált ki belőlem, ami hihetetlen. Nem gondolom, hogy vonzalom lenne, de nagyon kötődök hozzá.