*Jungkook szemszögéből*
Mint minden normális koreai ember életében, az enyémben is elkövetkezett az a pillanat, amikor elválik utam a szüleimtől. Fájdalmas volt a búcsú, de végül túléltem.
Az a rengeteg emlék, amiket együtt éltünk át...mind itt szállingózik az agyamban, hol ide, hol pedig oda.
Csak sétálok a poros utcákon, és könnyeimet törölgetem az arcomról, amik azt bizonyítják, hogy nagyon fáj az elszakadás. Sosem voltam egy barátkozós, nyílt típus. Mindig is azt vártam és várom el az emberektől, hogy ők nyissanak felém, illetve kezdeményezzék az ismerkedést.
De most eljött az a pillanat, amikor kénytelen leszek megváltozni és ezzel együtt egy új életet kezdeni.
A reptér felé baktatva nézegetem könny áztatta szemeimmel az új otthonomról feltett képeket...
-Szöul...vigyázz! Érkezem!
Az első hetek biztosan nehezek lesznek, de le kell küzdenem a korlátaimat, ugyanis felnőttem, innen magamra vagyok hagyatkoztatva.
Ha megszokom a környezetet, biztos vagyok abban, hogy az emlékekre sem fájdalommal tekintek vissza, hanem boldogsággal, esetleg örömmel. Egyelőre viszont lehetetlen így felfognom mindezt.
Pillanatokon belül csak az ütötte meg a fülemet, hogy hatalmas a zaj. Fejemet felemelve pillantottam meg a repteret, és a gépek hangját...hát itt vagyok.
A fotocellás ajtón belépve mutattam fel a jegyemet, majd mentem az ellenőrző kapuhoz. Imádkoztam, hogy ne találjanak semmit, ami illegálisnak számíthat. Ez viszont nem jött be. A táskámból ki kellett pakolnom mindent, és úgy ellenőrizték végig minden egyes darabomat, míg rá nem jöttek, hogy mi volt az...
Az övem csatja...
Ez komoly!?
-Kérem vegye le az övét! -mutogatott egy nálam sokkal magasabb, és jobb kondiban álló pasas
-De...
-Nincs de! Vagy leveszi, vagy szépen visszafordul! -csattant fel
-Jó...csinálom. -mormogtam
Eleget tettem a kérésének, levettem magamról amit kért, majd tovább mentem.
A hatalmas épületből kiérve, szinte rohantam a repülőhöz, ami kis híján itt hagyott Busanban. A szívverésem megsokszorozódott, én pedig ziháltam. Ideges voltam, és még negatívabbak lettek a gondolataim. Azt hiszem rám férne egy kiadós alvás.
A helyemet elfoglalva tettem amit kérnek tőlem, és a felszállás után nyugodtam csak meg. Már amennyire lehet ezt egy repülőn. Irtóra félek, ha a talpaim nem érinthetik az anyaföldet.
Végül nem bírtam tovább , és az álmok édes birodalma vett a karjai közé.
Irritáló, pittyegő, sípoló hang.
Mi lehet ez?
A fejem menten széthasad!
Kinyitottam fáradt pilláimat, majd hunyorogva néztem körbe az ijedt embereken. Láttam, hogy mindenki húzza magához azt a kis bizonyos csövet, amiből a levegőt kapják, valamint az övek mindenkit szorítanak. Ekkor egy nő rohant oda hozzám, aki idegesen próbálta elmagyarázni, hogy mit csináljak, én pedig szintén ilyen állapotban, csináltam amit mondott... de miért?
-Asszonyom mi történt? -néztem rá értetlenül
Ami azt illeti, most ébredtem fel, és semmi sem világos.
-Zuhan a gép! Kérem őrizze meg a nyugalmát, és lélegezzen nagyokat! A pilóták mindent megtesznek! -szuszogott
Mi a....? Megfogunk halni. Te jó ég! Nem csoda, hogy mindent negatívan tudok csak felfogni. Semmi jó nem történik az életemben!
Perceken belül megéreztem a nyomást a mellkasomnál. Vészesen közeledtünk a talajhoz, de amikor azt mondtam, jobb szeretem ha a talpaim érintik az anyaföldet, nem pont így értettem.
Kérlek, Istenem! Segíts rajtunk!
Amint éreztem gurulni magunk alatt a repülőt, kezdtem megnyugodni, de a szívverésem még mindig az egekben röpködött.
A hangos bemondó szavai is bíztatóak voltak...legalábbis az első fele.
Azt mondták, hogy biztonságban földet értünk, de nem Szöulban.
Mégis hol?
Egy lakatlan szigeten.
Nem...ez nem történhet meg velem.
Nem!
Nem!
Nem!
-Nem! Nem! Nem! -motyogtam,és egy hangos robotszerű hangra kaptam fel a fejemet
Körülnéztem, de láttam minden a legnagyobb rendben van. Az utasok békésen szundikálnak, eszek, olvasnak, vagy hallgatják a zenét. semmi sem történt!
-Haaah....... -sóhajtottam, és hátrahajtottam a fejemet -Biztonságban vagyok!....
Néhány perc múlva bejelentették, hogy készülődjünk a földet éréshez. Úgy cselekedtem, ahogyan az utasítás ki lett adva, majd vártam.
Amint elértük a szárazföldet, és esélyünk lett lekászálódni a gépről, rögtön mentem a lépcsőkhöz. Körülbelül két órás út volt, de még így is kifáradtam. Nem csoda...semmit nem aludtam az este folyamán...a szüleim házában...a gyermekkori szobámban!
Nem Jungkook! Nem! A pozitívra gondolj!
Kimentem a reptér területéről, és úgy szippantottam be a friss levegőt.
Itt vagyok! A fővárosban! Végre elkezdhetem a hőn áhított új életet.
Mindig is vágytam ide legbelül, de sosem mutattam ki. Szeretem eltitkolni a dolgaimat. Talán ha majd lesz egy párom, neki mindent elmondok, ami bánt, vagy éppen örömet okoz. Legyen az férfi, vagy nő.
Ah...igen! El is felejtettem már...bisex vagyok...és erről sem tud senki. Csak én.
Lábaim akaratlanul indultak meg az egyik irányba, majd a telefonomat előkapva, megkerestem a GPS-t és beírtam az utcát, ahol laktam. Mobilom kijelzőjét vizslatva nézelődtem az utcákon, míg az egyik sarkon meg nem láttam a megfelelő város rész nevét. Befordultam a tágas útra, és ismét elkezdtem keresgélni, de immár a házamat. A tizenhármas szám alatt megtaláltam, és a zsebemből halásztam elő egy hatalmas kulcscsomót. Beraktam a zárba a megfelelő kis fém darabot, majd elfordítottam, és a kilincsre fogtam...de...egy bársonyos hang megütötte a fülemet. Egy női hang, ami menten az őrületbe kergetett. Oldalra néztem, és megláttam egy barna, hosszú hajú angyalt. Nem tudom máshoz hasonlítani, csak is egy természetfeletti "lényhez". Egy angyalhoz...de talán a tündér még jobb jelzőként szolgál.
Ahogyan a szellő lágyan dobálta egyenes frizuráját, és a nap hideg, mégis perzselő, téli fénye megvilágította fehér arcát...gyönyörű volt. Hirtelen elkezdett integetni egy másik lánynak, aki már annyira nem volt "jó", mint ő maga.
Szorosan megölelték egymást, majd kezdtek el kacarászni. Gondoltam nem zavarom az idilli pillanatukat, de nagyon kíváncsi voltam, hogy itt lakik-e esetleg a közelben, így megnéztem, hogy melyik házba nyitnak be. Egy barackvirág színű, szépen felújított lakás ajtaját nyitotta ki a gyönyörű lány, és tűntek el az ajtó mögött.
Már az első napom mennyire csodálatos. Egy igazi földre szállt angyal a szomszédom...vagyis...nem pont a szomszédom, de olyasmi.
Gondolkodásmenetemből kiszakadva, benyitottam otthonomba, és nem fogadott túl nagy meglepetés, de mindennek ellenére is kellemes érzés töltött el. Nem lakta már egy jó ideje senki, aminek az okát nem tudom, viszont azt tudom, hogy csodaszép rend, és ragyogás volt.
A bejárat a nappaliba vezetett. Onnan egy boltív engedett be a konyhába. Ugyan úgy a nappaliból egy fehér ajtó is nyílt, ami a fürdőszoba volt, valamint mellette egy hatalmas nagy hálószoba. A cuccaimat bevittem, és rádőltem az ágyamra. A plafont kémleltem, és álmodoztam...
-Huh!...Nem indul rosszul az itt létem. Főleg ha megtudom ki is ez a tündér...
Mióta csak láttam, úgy vigyorgok mint a tejbe tök.
Direkt elmentem vásárolni is a GPS-em segítségével, hátha összefutok vele, de semmi. Viszont...hatalmas szomorúság telepedett arcomra, és fájdalom szívemre, amikor megláttam egy mentás hajú srácot belépni oda.
Álmodozz csak tovább Jungkook! Barátja van... Ő már nem lehet a Tied! Talán soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése